A futballeufória vége

A futballeufória vége

Mindenki azt mondja: pontosan az történt, amit várni lehetett, nincs itt semmi látnivaló, haladjunk tovább. Egyáltalán nem értek egyet. Én ennél többet vártam.

Kétségtelen, hogy a magyar labdarúgó-válogatott Európa-bajnoki mutatványa erőn felüli módon szépséges volt. Egy csoportban voltunk a későbbi győztessel, nem kaptunk ki a három meccsünkön, első helyen zártunk. A nyolcaddöntőben kiestünk ugyan, elkalapáltak bennünket a fürge-furmányos belgák, ám így is joggal ünnepelte a csapatot a magyarok sokasága. Hogy az ötven év óta nem látott hősiesség minek volt köszönhető, arról sokan mondtak-írtak sokfélét, magam sem maradtam csendben. A tetteket, az eredményességet a tudatosság, a szakszerűség és az elszántság magyarázta szerintem. Az a bizonyos 100+ százalék, amit a sztori minden szereplője képes és hajlandó volt kitenni a gyepre.

A magyar labdarúgás általános állapotában bekövetkezett örömteli változásoknak nem volt ehhez közük. Nem is lehetett: mindenki tisztában van vele, hogy ilyenek nincsenek, vagy ha vannak is suttyomban, nem számottevőek, nem meghatározóak.

Miért gondoltam mégis, hogy némi hatása lehet a júniusi diadalmenetnek?

Először is azért, mert a pozitív energiák felszabadulásának szokott következménye lenni. Amikor példaadó teljesítményeket látunk, akkor előbb-utóbb a példakövetőknek is meg kell jelenniük a színen.

A hatások és a változások persze tényleg nem lehetnek villámgyorsak. Eszembe sem jutott, hogy a körülményekkel, forrásokkal, szakértelemmel is átlag feletti mértékben ellátott Ferencváros a Bajnokok Ligájába bekapaszkodva azonnal túlverekszi magát a csoportkörön is. Tán azt sem gondoltam, hogy bejut a mezőnybe – de azt igen, hogy valamivel közelebb kerül a tejjel-mézzel folyó Kánaánhoz. És nem az albán Partizani Tirana fogja megakadályozni ebben, az első adandó alkalommal. Megakadályozta, nem került közelebb a Kánaánhoz a Ferencváros, megbukott, hiába magaslik ki a többiek közül hazai füveken, ez semmire sem elegendő. Csak a gúnyosan körbekacagható korai kudarcra. A nemzetközi kupákban érdekelt többi klubunkról meg – bár a Videoton még áll, már a kiesés szélén tántorog – aligha van miért beszélni, a fehérorosz, azeri, dán ellenfelek ezúttal is erősebbek voltak a mieinknél.

Van a történetnek egy másik szála is. A sportnapilap összesítése szerint a hétvége összes enbéegyes meccsére 15 695-en voltak kíváncsiak. A boldog nyár eleji tömegek felszívódtak, az ünnepi érdeklődés töredékét sem sikerült átmenteni a dolgos hétköznapokra.

Az eufóriának vége tehát.

Nem csoda, lelkesedni csak valami iránt lehet, a semmiért nemigen.

De mint általában, most is van egy ide passzoló jégkorongos párhuzamom. A magyar hokiba úgy istenigazából a kétezres évek elején habarodott bele a publikum. Csakis és kizárólag a válogatottnak köszönhetően. Méghozzá annak az új generációs játékosokra épülő válogatottnak köszönhetően, amely az első nagy sikerét 2001-ben aratta – Franciaország legyőzésével –, majd 2002-ben máris közel került az A csoport kapujához, amelyen végül 2008-ban tudott belépni. A csapat tábora ezenközben folyamatosan, fokozatosan nőtt, és ez nem is annyira az eredményeknek volt köszönhető – 2009-ben kiestünk, és csak 2015-ben jutottunk vissza, hogy az idén ismét leliftezzünk –, mint a megalkuvást nem ismerő, mindig csupaszív, energiákkal, elszántsággal teli játéknak.

A klubhokiba mindez igen lassan szivárgott le. A magyar bajnokság, illetve később a MOL Liga iránti érdeklődés egészen napjainkig nem volt felfokozottnak nevezhető. A képet árnyalta, hogy a 2007 őszétől az osztrák bázisú EBEL-ben küzdő Volán szinte minden héten extázisba hajszolta tömött csarnokának szurkolóit, ám a MOL ligás csapatok létesítményeiben napjainkig ritka vendég volt a telt ház és az eufória. A helyzet most van változóban, másfél évtizeddel a kezdetek után a magyar bázisú bajnokságban is minden idők legvagányabb idényére készülünk, tűkön ülve várjuk a szeptember 9-ei kezdést.

Abban, hogy eljutottunk idáig, a mindenkori magyar válogatott rengeteg munkája fekszik.

Gondolom, világos, mire akartam kilyukadni. Egyrészt arra, hogy amit a kiváló Európa-bajnokság után klubszinten látunk, az kellemetlen bár, de nem tragédia. Semmi értelme temetkezni. Másrészt és főképpen arra, hogy néhány hétnyi csillogás nem elég. Ahhoz, hogy tényleg épüljön valami, szívós munkára van szükség, szakadatlanul, és abból a híres százpluszos igyekezetből semennyit sem szabad engedni közben. Meggyőződésem, hogy a bizalom – nemzetközi kupák ide, enbéegyes nézőszámok oda – a válogatottal szemben egy darabig még ki fog tartani. A csapat feladata, hogy a hamarosan kezdődő világbajnoki selejtezőkre úgy menjen ki, úgy hajtson, harcoljon, futballozzon, hogy ez a bizalom ne vesszen el nyomtalanul. Minden más ebből és ezután következik.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »