A fővárosi, középosztálybeli családok 1951-es kitelepítése

Csaknem tizenháromezer osztályellenségnek bélyegzett embert űzött ki otthonából a pártállami rezsim hatvannnégy éve a fővárosban.
Bizony kevés szó esik azokról az emberekről, családokról, ha esik egyáltalán, akiket hatvannégy évvel ezelőtt, 1951-ben telepítettek ki Budapestről.
Elfeledett eseménye ez a magyar történelemnek, elfeledett áldozatai ezek az emberek a Rákosi-korszak terrorjának.
A középosztálybeli családok 1951-es elhurcolása a Rákosi-féle kommunistaelit második nagy lakásfoglalási akciója volt.
Az első közvetlenül a háború után, 1945-ben zajlott le.
A közbeszédben senki nem  említi a budapesti kitelepítéseket, ráadásul úgy tűnik, mintha a történelemtudomány is kerülné úgymond a témát…
Összekeverik a budapesti kitelepítéseket a déli és a nyugati határsávból való kitelepítésekkel.
Márpedig a kettő nem ugyanaz, a módszereit, a végrehajtását tekintve sem, ráadásul egészen más körülmények között töltötték a maguk fogságát a budapesti kitelepítések áldozatai, mint a hortobágyiak.
A budapestiek a hortobágyiakkal szemben nem zárt táborokba, hanem kijelölt falvakba, illetve tanyákra kerültek.

Kónya-tanya – a fotó Zsákai Piroska tulajdona.

Ezeket a településeket kizárólag a helyi rendőrség különleges engedélyével hagyhatták el.
Többnyire akkor kértek engedélyt, ha annyira megbetegedtek, hogy kórházi kezelésre volt szükségük.
A falu azért volt rossz, mert a rendőr vagy a rendőrök bármikor zaklathatták a kitelepítetteket, akár valamilyen részeg tivornya keretében is.
Panaszt nem tehettek, már csak azért sem, mert csupán a falu határáig volt szabad mozgásuk, másrészt pedig a leveleiket is szigorúan ellenőrizték. A tanya annyiban volt rosszabb ennél is, hogy sokszor elhagyott, romos házakba telepítették az embereket, se víz, se villany nem volt, teljesen magukra voltak utalva, nekik ez olyan lehetett, mintha egy másik bolygóra kerültek volna.
Csaknem tizenháromezer embert telepítettek ki Budapestről, főleg korosabbakat, nőket és gyermekeket.
Az egyik legfőbb indoka a kitelepítésnek a lakáshiány volt Budapesten.
A hatalom így akarta megoldani a munkások és családjaik otthonhoz jutását, illetve a pártfunkcionáriusok és a hatalmat fenntartó fegyveres testületek embereinek lakáshoz juttatását.
A kitelepítendő családok pedig főként olyanok voltak, akiknek családfői, családfenntartói a második világháború előtt például katonatisztként vagy csendőrtisztként szolgáltak, illetve különféle pozíciókat töltöttek be az akkori közigazgatásban, ide értve a fővárosban székelő minisztériumokat is. Ez egy tipikusan középosztályi közeg, ami ezer szállal kötődött a Horthy-korszakhoz, így könnyen rá lehetett fogni, hogy ha Budapesten hagyják, akkor komoly veszélyt jelent a szocializmus építésére, s egyáltalán, a rendszer biztonságára.
A családok „nemkívánatos” elemeknek minősültek Budapesten, az akkori megfogalmazás szerint.
A kitelepített családfők, akik fontos beosztásokat töltöttek be a Horthy-korszakban, ekkor már bőven nyugdíjas éveiket taposták, sokan a hetvenedik, sőt nyolcvanadik éveik felé jártak.
Tény azonban, hogy a kultúrájuk, az iskolázottságuk, polgári mentalitásuk útban volt a rendszernek, főként Budapesten, az ország fővárosában, ahonnan úgymond a szocializmus építését irányította a pártállam.
Adottak voltak azok a szép, tágas polgári lakások, amelyekben éltek. Amint megüresedtek, a fegyveres testületek különféle vezetői, középszintű parancsnokai, valamint az arra érdemes pártaktivisták költöztek a falaik közé. A maradékot pedig a munkások és családtagjaik között osztották szét, persze csak hármas, sőt négyes, ötös társbérletként!
A legtöbb családot az I., a II. és a XII. kerületből vitték el, amelyek a főváros legelegánsabb részének, mondhatni patinás villanegyedeinek számítottak. Itt voltak a legszebb polgári lakások.
Egyébként semmiféle magyarázkodásba sem fogott annak idején a hatalom.
Ne felejtsük el, hogy a Rákosi-diktatúra egyik legkegyetlenebb időszakáról van szó: eljárások, kivégzések, kitelepítések, internálások, koncepciós perek ideje ez.
Ráadásul folyton a harmadik világháború kitörésével ijesztgették a közvéleményt, ami megint csak egy sajátos atmoszférát teremtett, a rendszer számára magától értetődött, hogy ilyenkor nem lehet kíméletet mutatni az „osztályellenségekkel” szemben.

A kitelepítés a következőképen történt: kaptak egy határozatot a családok, mely szerint huszonnégy órájuk van arra, hogy összecsomagolják a legszükségesebb ingóságaikat, mert kitelepítik őket.
Semmiféle eljárás, vizsgálat, bírósági ítélet nem előzte meg az egész procedúrát, menni kellet, és kész.
A családfőnek általában 250 kilogrammos csomagot engedélyeztek, a többi családtag ennél jóval kevesebbet, a legszükségesebb holmijait vihette magával. A bútorok nagy része természetesen maradt, hiszen nemcsak a lakások kellettek a rendszer katonáinak, de az ingóságok is.
Körülbelül 5100-5200 család kapta meg a kitelepítési véghatározatát, vagyis ennyi lakáshoz jutottak. Ez egyébként már a második hullám volt, s ezekből a lakásokból nemcsak a legfőbb vezetők részesültek. Az első nagy lakás- és villafoglalás már 1945-ben megtörtént, a legfontosabb személyek már akkor úgymond „rangjukhoz illő körülmények közé” költöztek.
Nógrádi Sándor leírja egyik visszaemlékezésében, hogy Budapesten olyan brutális formát öltöttek a villafoglalások, hogy azokat végül központilag kellett visszaszorítani.
Egyébként tudvalevő dolog, hogy 1951-ben már menet közben is dézsmálták a javakat pél­dául a költöztetésre, kitelepítésre kirendelt rendőrök, ÁVH-sok.
Általában is volt a rendszerben ilyen hajlam, azaz a politikai foglyok, elítéltek, internáltak letétbe helyezett vagyontárgyait is egy központi raktárba vitték, s a párt hűséges emberei szükség szerint válogathattak ezek között.
Rajk Lászlóné is kapott lehetőséget arra, hogy válogasson igénye szerint.
Ez egyfajta kompenzációnak számított férje felakasztásáért.
Tudni kell, hogy a kitelepítés az adott településnek is terhet, sőt néha kellemetlenséget jelentett. Mégis szép példái születtek a szolidaritásnak, de persze az ellenséges hozzáállásnak is. Szólni azonban senki sem szólhatott a falvak lakói közül, ha egy portára kitelepítetteket raktak, s a gazdagabb, módosabb portákat részesítették előnyben ilyenkor, ott nem volt mód a tiltakozásra, vagy a fellebbezésre.
Azt lehet mondani, azok jártak még viszonylag jobban, akiknek a Belügyminisztérium erre hivatott különbizottsága engedélyezte, hogy valamelyik vidéki rokonukhoz költözhessenek. Ez ritkább volt, de több család is kapott rá engedélyt.
A kitelepítetteknek dolgozniuk kellett. Reggel összeszedték őket és kísérettel elvitték egy állami gazdaságba vagy egy közelebbi üzembe, este pedig ugyancsak felügyelet mellett visszahozták őket.
A kitelepítés örök érvényűnek számított, elvileg tehát reménykedni sem reménykedhettek a visszaköltözésükben az emberek. Amikor 1953-ban felszámolták az internáló-, kitelepített és zárt táborokat, akkor a kitelepítetteknek három lehetőségük volt; vagy ott maradnak abban a faluban, vagy elköltöznek valamelyik rokonukhoz, illetve keresnek egy olyan helyet, ahol a hatóság engedélyezi a letelepedésüket.
Sokukat eleve kitiltották Budapestről, és a nagyobb városokból, sőt a „rendszerre veszélyesnek” minősített személyeket rendőrhatósági felügyelet alá helyezték.
Szó sem lehetett tehát arról, hogy visszakapják az otthonukat.
Sokan maradtak ott, ahol dolgoztak, a gazdaságok, az üzemek vezetői próbálták is ott tartani őket, mert a hirtelen távozásukat megérezte volna a termelés.
Nem szabad elfelejteni azokat a gyerekeket sem, akik a szüleikkel, nagyszüleikkel együtt kitelepítésben voltak.
Egy X betű került a nevük mellé minden iskolai dokumentumban, ami azt jelentette, hogy nem könnyítették meg számukra a továbbtanulási lehetőséget, vagyis ezen gyerekek nagy többségének lehetetlen volt továbbtanulnia.
Szökésről szinte sohasem volt szó, mivel családokat telepítettek ki, együtt nem szökhettek, az nagyon feltűnő lett volna, ha viszont a családfő szökik el, akkor az ott maradókon, például épp a gyerekeken állnak bosszút, és féltek az emberek. Hát hogyne féltek volna, különösen ott, ahol a rendőrök részegen randalíroztak, vagy felheccelték a helyi cigányokat, akik aztán a kitelepített asszonyokkal erőszakoskodtak…
Azok a családok amelyeket ilyen, vagy ehhez hasonló megaláztatás ért, mélyen hallgattak erről, és kinek is mondták volna el a Rákosi-, majd a Kádár-rendszer évtizedei alatt?!
A budapesti kitelepítettek történetét kevesen bolygatják, már csak azért sem, mert tartanak attól, hogy túlságosan is kellemetlen, máig ható részletekbe botlanának.
Egyrészt a teljesen rendezetlen a lakáskérdés ügye. A kitelepítetteket kárpótlási jegyekkel „kártalanították”, ami persze messze nem ugyanaz, mintha visszakapták volna az elvett otthonukat, amelyben ma is lakik valaki.
Előfordulhat, hogy éppen az egykori lakásfoglaló ÁVH-s tiszt vagy párttitkár gyereke, unokája, leszármazottja.
A kitelepítettek úgynevezett kárpótlásuk megtörtént.
Életben kell tartani, kikutatni és feltárni a budapesti kitelepítés történetét, hogy a későbbi generációk se felejtsék el, s a köztudatban is megmaradjon.

Bank Barbara történész

magyartudat.com


Forrás:magyartudat.com
Tovább a cikkre »