A fordító fájó szíve

A fordító fájó szíve

Nádasdy Ádám kilenc évig dolgozott a Komédia új magyar fordításán. Nagy várakozás előzte meg a mű megjelenését, hiszen a fordító egy-egy részletet már közzétett folyóiratokban, illetve az Élet és Irodalomban egy hosszabb tanulmányt is közölt, amelyben összefoglalta a fordítás közben követett elveit. Nyilván ennek a várakozásnak is köszönhető, hogy a budapesti tavaszi könyvfesztiválon hatalmas tömeg gyűlt össze a könyvbemutatóra, majd utána a dedikálásra.

Ezt a felfokozott várakozást az is erősíthette, hogy az előzményekből kiderült: a készülő új fordítás verses ugyan, de nem rímes, tehát nem követi, mint Szász Károlyé vagy Babitsé, a dantei tercinát. Babits fordítása egyértelműen klasszikus darabbá vált, ezt tanúsítja többek között sok-sok kiadása, és az is, hogy a jegyzeteket ugyan utólag kipótolták egyes szerkesztők, illetve kiadók, de megőrizték a Babits által adott eredeti jegyzeteket is. Nagyon nagy bátorság és elhatározottság kellett ahhoz, hogy Nádasdy Ádám szakítson ezzel a tercinás hagyománnyal, és új megoldást válasszon. Előszavában a fordító meggyőzi olvasóit arról, hogy választása nem a mindenáron való különbözésből fakadt. Számolt ugyanis azzal, hogy Dante költeménye annyira tömény, és oly sok információt hordoz, hogy lehetetlen egyszerre eleget tenni két jogos kívánságnak, vagyis a formai és a tartalmi hűségnek. A magyar ugyan szerencsére azon nyelvek közé tartozik, amelyek megengedhetik maguknak az endecasillabo és a dantei rímhármasság visszaadását, de a rímek kedvéért sokszor fel kell adni valamit a tartalmi értékekből. Ez hosszú egyeztetést kívánna, és még a jegyzettel együtt sem ütné helyre a főszövegben található kényszerű egyoldalúságokat. Ezért mondott le Nádasdy Ádám is fájó szívvel a dantei versformáról, és választotta helyette a hatodfeles jambust; így – mint maga meg is jegyzi – műve kissé inkább Madáchra emlékeztet, mint Aranyra. Tulajdonképpen a régi magyar fordítók is számoltak ezzel a kihívással, és azért akadt közülük már néhány, aki hasonlóképpen döntött, így például Radó Antal, aki őszintén bevallja, hogy bátorította két irodalomtörténész, Péterfy Jenő és Imre Sándor véleménye is, akik elismerték ugyan Szász Károly érdemeit, de mégis úgy látták, hogy a tartalom lelkiismeretes tolmácsolása és a „szövevényes rímelés bilincsei” együtt szinte lehetetlenné teszik a sikeres munkát.

Nádasdy Ádám végigtanulmányozta az összes régi magyar fordítást és a külföldi (főleg angol és német) példákat is, ahol szintén egyáltalán nem ritka a prózai vagy a rímtelen verses fordítás; Babits iránti csodálatunkat tehát egyáltalán nem csorbítja, hogy ő más utat választva látott hozzá óriási munkájához. Ezt nemcsak a fordításra értem, hanem a kommentárra és mellékletekre is, amelyek a jelenlegi dantisztika csúcsteljesítményeinek áttanulmányozásával születtek, és a lehető legjobban segítik az olvasót a mű megértésében és élvezetében.

Megpróbálom egy példával megvilágítani, hogy mire gondolok. A Pokol talán leghíresebb és legszívszorítóbb epizódja az, amikor a szerelem bűnöseit kergető szélviharban Dante találkozik Francesca da Riminivel. Az asszony beszámol arról, hogyan lett neki és sógorának halálos csapda a közös olvasás.

Babits így fordítja: „Szent mosolyáról olvasván a vágynak, / mely csak egy csókra szomjazik bolondul, / ez, aki tőlem többet el se válhat, / ajkon csókolt, remegve izgalomtul. / Így Galeottónak lett a könyv s irója. / Aznap többet nem olvasánk azontúl” (Pokol, 5: 133–138.).

Nádasdy fordítása így hangzik: „Mikor a régen vágyott szép mosolyt / a könyvben a hős csókkal illeti – / akkor ő, itt, ki tőlem el nem válik, / a számra reszketőn csókot adott. / A könyv lett Galeottónk, meg a szerző; / mert aznap már nem olvastuk tovább.”

Babits fordításából elvész valami hallatlanul fontos: tudniillik az eredetiben nem „a vágynak” van „szent mosolya”, hanem a dantei „disiato riso” magára az ajakra vonatkozik, amely ha mosolyog, felkelti a vágyat. A lovagregényben, amelyet a szerelmesek olvastak, az udvarmester – neve olaszul Galeotto – beszéli rá Lancelotot, hogy csókolja meg Arthur feleségét, Ginevrát, mintegy a hűbéri önfelajánlás hivatalos jeleként. Szerelmi invesztitúráról van tehát szó. A regényben, amelyet együtt olvastak! Innen a női ajak ékesített körülírása, ám ami lesz belőle, az valódi csók, ezért használja Dante a „bocca” (száj) szót, ami az előbbihez képest naturalisztikusan durva, testies. Könyv és valóság elválaszthatatlanságáról és együttes veszélyeiről beszél Dante, akinek ez a helye ennek a közölnivalónak a legpregnánsabb megfogalmazása! (Erről hosszan ír Kelemen János, aki monográfiát szentelt a dantei önreflexió nyelvének; egyébként ő a Nádasdy-fordítást segítő Magyarországi Dantisztikai Társaság vezetője.)

Ez az új fordítás tehát a lehető leghűségesebben akarja szolgálni az olvasót. Jegyzeteiben sem akarja agyonnyomni a vers élvezetét, de mégis mindent megtalálunk benne, ami nélkülözhetetlen. Tehát nem olyan jegyzeteket ír, mint amelyekről Giovanni Gentile azt írta – éppen a Francesca-epizód túlmagyarázóival kapcsolatban –, ha Dante olvasta volna őket, akkor külön zugot rendezett volna be nekik a Pokolban. Mivel közben készül az említett magyar társaság jóvoltából a nagy magyar Dante-kommentár, reménykedhetünk, hogy Nádasdy Ádám fordítása egyszer majd egy kétnyelvű, magyar jegyzetekkel ellátott kiadvány része lesz, ez olyanszerű segítséget adhat majd az olvasónak, mint Leonardo Olschki heidelbergi olasz nyelvű, német jegyzetekkel készült mintaszerű kiadása. Talán egyszer többen lesznek olyan magyar olvasók, akik a Sommo poeta kedvéért megtanulnak olaszul. (Persze az sem árt, ha előtte már tudnak görögül és latinul.)

Addig is: örvendezzünk, hogy Babits Dantéja mellett most már van egy új is; Babits ezzel nem sérül – garantálja ezt a szaklektor, Mátyus Norbert személye is –, mi pedig gazdagodtunk.

És talán közelebb kerülünk ahhoz is, akihez az egész mű elé illesztett szerzői mottó szól latinul: Sed tantum dic verbo.

(Dante Alighieri: Isteni színjáték. Ford.: Nádasdy Ádám. Magvető Kiadó, Budapest, 2016. Ára: 6490 forint.)

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 05. 21.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »