A Fischer Iván-jelenség

A Fischer Iván-jelenség

A művészek szabálytalan személyiségek, bizonyos határokat azonban még ők sem léphetnek át.

Az elmúlt napok hazai sajtója Fischer Iván, a Budapesti Fesztiválzenekar vezetőjének fenyegetőző-hisztériakeltő akcióitól hangos. A visszafogottsággal nem vádolható Fischernél a zenekar csökkenő fővárosi támogatása miatt pattant el a húr.

Nem az első alkalom, hogy a BFZ fenyegetőzéssel és demonstrációval próbálja megoldani konfliktusát a fővárossal. 1999-2001 között is ugyanez a lemez forgott: éles hangú üzengetések, tiltakozó aláírásgyűjtés, kamarazenés demonstráció a fővárosi közgyűlés előtt. A sors iróniája, hogy Fischerből már akkor is záporoztak a vádak, az akkori városvezetést kulturális bűnözőnek, tehetségtelen senkiknek titulálta, Demszky pedig hasonlóan indulatosan reagált, mint Tarlós.

A különbség mindössze annyi volt, hogy Fischerék akkor nem lármázták fel a New York Timest és a Guardiant, hogy mint fizetett siratóasszonyokkal meggyászoltassák a magyar komolyzenei világot. Halkan és szerényen tegyük hozzá, hogy az Orbán-kormány elmúlt hat évében a komolyzene kiemelt támogatást élvezett – a Zeneakadémia felújítása, BMC, Bogányi-zongora. Ide tartoznak természetesen Fischerék is, akik idén Budapesttől kevesebb pénzt kapnak, de a másik oldalról növekvő állami támogatással számolhatnak – az adófizetők több mint egymilliárd forinttal szponzorálják a BFZ-t. A zenekar vagyoni helyzete alapján végképp érhetetlen a mostani hisztéria: a BFZ elérhető legfrissebb közhasznúsági jelentése szerint a zenekar több mint egymilliárd forint értékben rendelkezik értékpapírokkal, és 2014-ben 300 millió forintos éves nyereséget könyvelhetett el. Idáig a már ismert tények.

A Fischer Iván-jelenség megértéséhez azonban teljesen felesleges a zenekar pénzügyi helyzetét vizsgálnunk. A Fischer Iván-féle budapesti művészek ugyanis mindentől függetlenül jogot formálnak arra, hogy megmondják, mire és mennyit költsön az a magyar állam, amit megvetnek és lesajnálnak. Sőt, ők azt is pontosan tudják, hogy mire ne költsön az állam. Ne költsön stadionokra, tartsa el magát a futball! És ne költsön az egyházakra se, tartsák el magukat azok is! Egyszóval, mindenki tartsa el saját magát. Kivéve persze a budapesti művész elitet, hiszen nekik ez jár. Alanyi jogon.

Hisztis művészek mindig is voltak, ezt a karaktert régóta ismerjük. Pompakedvelő Esterházy (I.) Miklós József hercegnek komoly fejfájást okozott, hogyan járjon a hercegi udvar hangversenymestere, Joseph Haydn kedvében. A világ legnagyobb zeneszerzője, Johann Sebastian Bach pitiáner vitákat folytatott a lipcsei tanáccsal a téli tüzelőfája mennyiségéről.

Mecénás és pártfogolt kapcsolata mindig magában hordozza a konfliktus lehetőségét. Egy valamit azonban csak a magyar ballib művészek engednek meg maguknak: miközben a magyar emberek adóforintjaiból nyújtott támogatásból élnek, gyűlöletkeltően vagy becsmérlően beszélnek arról a közösségről, amelyik a pénzt nyújtja számukra.

A művészek sokféle határt megsérthetnek, erre a viselkedésre azonban a (vélt vagy valós) művészi nagyság sem mentség.

Lánczi Tamás

politikai tanácsadó


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »