A ferde hajlam térnyerése (II. rész) – Perverz propagandisták és a médiatúlsúly

A ferde hajlam térnyerése (II. rész) – Perverz propagandisták és a médiatúlsúly

Az első részben bemutatott homoszexualitást, és eleve minden szexuális aberrációt normalizáló, népszerűsítő, dominánsan zsidó aktivizmusnak főbb harcterei (jog, politika, tudományos világ stb.) közül a leghatásosabbnak a média világa bizonyult. Alább megismerünk néhány példát ezen propaganda eszköztárából, majd megismerünk párat a konkrét propagandisták közül is, hogy jobban megértsük, milyen degeneráltak és milyen célok, indíttatások állnak mindennek a hátterében. Fontos ezzel tisztában lenni, mert ha mi nem is nézünk televíziót, főleg ilyen műsorokat, attól ezek még szedik áldozataikat, és nem is olyan hosszú idő alatt képesek társadalmakat átformálni, új nemzedékeket egy tőlünk idegen értékrendre nevelni – ha hagyjuk. Mindez ellen viszont csak annak pontos ismeretével lehet hatékonyan fellépni.

A tőlünk nyugatabbra készülő propagandaműsorok előbb-utóbb a magyarországi elv- és fajtársak segítségével (mint a 2001 óta RTL-es programigazgató, minden bizonnyal homoszexuális és zsidó, de mindenképp szélsőliberális Kolosi Péter) idehaza is képernyőre kerülnek. Így volt ez már a 2000-es évek elején is, amikor az A fiúk a klubból (Queer as Folk) sorozat nálunk is bemutatásra került. A műsor mindkét készítője, Ron Cowen és Daniel Lipman is zsidók, ahogy a műsort bemutató Showtime is a két zsidó Sumner Redstone és Leslie Moonves tulajdonában lévő CBS-hez tartozik. (A Showtime alelnöke akkor a zsidó Gene Falk volt, aki a Rágalmazásellenes Homoszexuális és Leszbikus Szövetség (GLAAD) igazgatóságának elnöke is volt egyben.) Ebben a sorozatban több homoszexuális fiatalt követünk figyelemmel, azok mindennapjait, párkapcsolatait, szexuális kalandjait – mindezt sok meztelenséggel és félpornográf szexjelenetekkel. Mindez persze nem mint pedofíliában, párkapcsolatokon belüli erőszakban felülreprezentált, érzelmileg instabil perverzek és deviánsok (lásd írásom első részét statisztikákért) elrettentő világa lett tálalva, hanem mint egy érzelmes, kalandos, teljesen normális valami. Ezzel egy időben, azonos címmel, szintén homoszexuálisok életvitelét normalizáló sorozat már Angliában is volt (amire az amerikai épült), itt is zsidókat találunk a főfelelősök között: a Channel 4 csatornáján került adásba (David Abraham vezérigazgató), a műsor producere pedig Nicola Shindler, szintén zsidó.

Volt egy (Magyarországon ugyancsak sugárzott) hasonló sorozat leszbikusokkal, L (The L Word) címmel. Ennek alkotója a zsidó Ilene Chaiken. A sorozatot az Egyesült Államokon kívül terjesztette a két zsidó, Marcus Loew és Louis B. Mayer által alapított Metro-Goldwyn-Mayer (jelenlegi elnök a szintén zsidó Jonathan Glickman). Ebben is romantizálva láthatjuk a ferde hajlamúakat, benne olyannal, aki férfi párját csalja meg egy nővel, vagy olyannal, aki néger nővel fekszik össze.

A Disney (elnöke és vezérigazgatója a zsidó Bob Iger) tulajdonában álló Disney-ABC Television Group (igazgatója a zsidó Ben Sherwood) sorozata a The Fosters, amiben egy leszbikus „párt” követünk figyelemmel, biológiai és örökbefogadott gyerekeiket nevelve. Ez a sorozat is természetesen normalizálja és romantizálja a homoszexuális „házasságot”. A sorozatban – melynek állítólag „a nézők háromnegyede nő, annak a fele pedig még el sem múlt 18 éves” – nemrég például két 13 éves fiú karakter csókolózását csodálhatta meg a progresszív közönség. Szintén az ABC sorozata a Modern család (Modern Family), mely a zsidó Steven Levitan alkotása. Ebben két összeházasodott férfit láthatunk, akik mindketten „apák”, ráadásul egy vietnami lány az örökbefogadott gyerekük, hogy a faji sokszínűség se maradhasson ki. Ők is kedvesek, aranyosak, szerethetők, hiszen a homoszexuálisok már csak ilyenek. Szintén az ABC sorozata a The Real O’Neals, melynek készítői a „nővé” operált aberrált „Jennifer” (Jeffrey) Ventimilia és a homoszexuális zsidó Joshua Sternin, producere a homoszexuális aktivista „szextanácsadó” Dan Savage, akinek tanácsait négy kontinens több tucat ingyenes újsága közli le. Ebben egy katolikus ír család életét változtatja meg, amikor az idősebb fiú felfedi, hogy anorexiás, a fiatalabb pedig azt, hogy homoszexuális, miközben lánytestvérük a katolicizmussal hadakozik, a szülők pedig válnak. A sorozat főszereplője a 22 éves, de 16 éves karaktert játszó Noah Galvin fiatal színész (maga is zsidó) nemrég interjút adott, amiben egy homoszexuális producer kapcsán így beszél (az oldal szerkesztője a cikk alján megjegyzi, hogy ezt a részt Galvin kérésére azóta törölték, de elérhető máshol):

Bryan Singer szeret kisfiúkat hívni a medencéjéhez, ahol fogdossa őket az éj sötétjében. [Nevet.] Nem akarom, hogy ehhez közöm legyen. Azt hiszem van elég fiú Los Angelesben, akik homoszexuálisok és hajlandóak ilyesmit csinálni a megfelelő személlyel, ha ezzel betehetik lábukat az ajtón.

Jellemző, hogy ő mindezt viccesnek találja. Bryan Singer egy „biszexuális” zsidó filmrendező és producer. Ellene indultak már eljárások, 1997-ben egy 14 éves vádolta meg azzal, hogy őt és pár fiatalkorú társát akarta lefilmezni zuhanyzás közben, de bizonyíték hiányában felmentették. Szintén a ’90-es évek végén a vád szerint bedrogozott és megerőszakolt egy fiatalkorú színészt. Később a felperes visszavonta a vádat. Egy másik esetben producertársával szexuálisan bántalmaztak egy kiskorút, de ebben az esetben is visszavonta a felperes a vádat ellene (társa ellen nem). Galvin rámutat a sokszor tagadott, de közismert (és írásom első részében statisztikákkal alátámasztott) tényre, hogy a homoszexuálisok nem monogám fajták, a gyakori partnerváltás jellemző rájuk:

A randizás számomra elég rossz, mert 12 évesnek nézek ki. A tévés szerepelés további bonyodalmat ad a randizásnak. Először is, homoszexuális vagyok, és ez nehéz, mert a homoszexuálisok természetüknél fogva egy szexuálisan kalandozó csoport. Így jelen van a monogámia hiánya és emellett 12 évesnek nézek ki. Aztán ott van még, hogy ez Los Angeles, ahol az emberek fele titokban homoszexuális a másik fele meg hülye. De a korombeli homokos fiúk vagy klubfiúk, vagy koleszosok, akik még nem vállalták ezt fel és titokban a Grindr-en [homokos alkalmazás] lógnak. Így valamelyest idősebbekkel randizom, de akkor meg beleesek ebbe a helyzetbe, hogy ők meg twinkekre [kisfiúsan kinéző, de legális korú fiatalokra] vadásznak. Én meg: »nem, nem akarok veled járni, te 45 éves!«

A fajtájára jellemző hedonizmust saját maga kapcsán is nyíltan bemutatja:

Jelenleg két emberrel találkozgatok. Egy 24 évessel, és egy… azt hiszem 38 évessel. De így jó. Most először randizok. Sose tettem ezt New Yorkban. Érdekes, kissé hasznot húzok abból, hogy a tévében szereplek, egy bizonyos szinten. Kihasználom kis hírnevem, hogy szexisebb emberekkel lehessek, mint akikkel amúgy lehetnék, ha nem lennék a képernyőn. Tehát igen, ezek nem azok az emberek akikkel randiznék, de elmegyek velük. Jól nézel ki. Miért ne?

A már említett Ron Cowen szerint „az asszimiláció a következő fázis. A homoszexuálisok átirányítása a homoszexuális közösségből a való világba, bemutatva a homoszexuális embereket, mint a társadalom szövetének részét, szociálisan és politikailag. Ahelyett, hogy egy kisebbség, egy a társadalom peremére szorult csoport lennénk, immár helyünk a fősodratban van.” Majd Lipman hozzáteszi: „Most az történik, hogy a homoszexuális emberek egyre kevésbé egzotikusak, és ez egy jó dolog.” Értsd: perverz, önmegtartóztatásra statisztikailag képtelen, sokszor öncsonkító, tévképzetekkel élő beteg emberek már nem tűnnek furcsának, immár a társadalom élbolyába kerülnek. Mit mond el egy társadalomról az, ahol súlyosan defektes és aberrált emberek azok, akik ünnepelve vannak, mint egyfajta elit? Semmi jót.

Mint írásom első részében rámutattam, a homoszexuális jogi aktivizmus egyik vezető alakja, a zsidó Larry Kramer a ferde hajlamúak felsőbbrendűségében hitt, s azt hirdette. Ezen a vonalon, és a Cowen által elmondottak mentén – miszerint a homoszexuálisok immár a fősodratban vannak, mint egyfajta elit – mutatta be őket a Melegítő (Queer Eye for the Straight Guy) című sorozat, mely a (két zsidó, Brian L. Roberts és David L. Cohen irányította) Comcast tulajdonába tartozó NBCUniversal Cable (elnöke a zsidó Bonnie Hammer) sorozata volt, elvileg az első, ferde hajlamúak főszereplésével készült „reality műsor” a magyar televíziózás eddigi történetében. Ennek minden részében öt homokos látogat meg otthonában egy unalmas, szürke, buta heteroszexuális embert, akit megtanítanak különböző dolgokra, mint lakberendezés, gasztronómia, öltözködés stb., ők ugyanis jobbak mindebben.


A leszbikusság és fajkeveredés reklámozása tiniknek a zsidó MTV-n

A zsidó Sumner Redstone és Philippe P. Dauman irányította Viacomhoz tartozó Viacom Media Networks (elnöke Doug Herzog, maga is zsidó) tulajdonában lévő MTV rengeteg nyíltan fehérellenes, fajkeveredést ösztökélő és néger degeneráltságot reklámozó műsorai között is akad egy (Magyarországon is látható) sorozat ilyen témában: a Simlis spinék (Faking It) két népszerűségre vágyó tinilányról szól, akiket leszbikusoknak hisz mindenki, így elhatározzák, hogy megjátsszák, hogy azok is – míg rá nem jönnek, hogy tényleg azok. Nem maradhat el, hogy a legnépszerűbb fiú karakter homoszexuális, vagy hogy az egyik leszbika mostohatestvére interszexuális (női és férfi nemi szervvel is rendelkezik). Minden bizonnyal az ilyen tini leszbikusságot és egyéb fogyatékosságokat népszerűsítő műsorra van az átlagos fehér tiniknek szüksége – legalábbis a zsidó csatorna szerint. A sorozat készítői, Dana Min Goodman és Julia Wolov szintén zsidók.

Az NBC (elnöke a törzshöz tartozó Robert Greenblatt) nagy sikerű sorozata volt a Will and Grace a ’90-es évek végén, alkotói Max Mutchnick és David Kohan, mindketten zsidók. A sorozat normalizálja a homoszexualitást és az ahhoz illő életstílust, miközben a hagyományos európai kultúrát patologizálta, amely visszatérő eleme a zsidó kulturális hadviselésnek, legyen az a szórakoztatóipar, művészetek vagy az akadémia világa. E sorozat kapcsán mondta Joe Biden amerikai alelnök 2012-ben, hogy az „valószínűleg többet tett az amerikai közönség oktatásáért, mint szinte bármi, amit bárki más valaha is tett eddig.” S tegyük hozzá; a sorozat, s az itt bemutatott egyéb műsorok zöme Magyarországon és alapvetően az európai ember országaiban is bemutatásra került, nem csak Amerikában. Biden azonban ritka őszinteséggel mást is mondott ennek kapcsán:

Ez nem olyasmi, amit mi törvényalkotással értünk el. Ez a Will és Grace volt, a szociális médiumok voltak. Szó szerint. Ezek változtatták meg az emberek hozzáállását. Ezért voltam olyan biztos benne, hogy az emberek többsége felkarolja és gyorsan felkarolja [a homoszexuálisok házasodási jogát]. Úgy hiszem, hogy ami hatással van az amerikai mozgalmakra, ami hat hozzáállásunkra Amerikában, az épp úgy a kultúra és a művészetek, mint bármi más. Fogadok önökkel, hogy ezen változások 85 százaléka, akár Hollywoodban, akár a közösségi médiumokban, a zsidó vezetők hatásának következménye. Ez a hatás óriási, a hatás bizony óriási. És, hozzáteszem, ez mind jó.

Majd megdicséri a zsidókat a fajkeveredés és a fehéreket súlyosan érintő négerbűnözés („polgárjogi mozgalom” és bevándorlási reformok) és a család, illetve hagyományos nemi szerepek, párkapcsolatok és szexualitás szétveréséért is („feminizmus”), melyben szintén vezető szerepet játszottak.

Az ilyen műsorok listája szinte végtelennek tűnik, újabb és újabb hasonlókkal találkozik az ember (elég csak a már korábban bemutatott „transznemű” tiniről, vagy az egykori olimpiai bajnok Bruce Jenner „átváltozásáról” szóló sorozatokra gondolni), a zsidó gépezet szüntelenül termeli azokat, nem csak tévéműsorok, de mozifilmek formájában is, mint az idén egy Oscar-díjat nyert A dán lány, mely a „transzneműséget” normalizálja (a zsidó tulajdonú Focus és Universal stúdiók filmje), vagy a több Oscar-díjra is jelölt Carol, mely leszbikusokat romantizál és sajnáltat (a zsidó Weinstein testvérek filmje), vagy a tavaly egy Oscar-díjat kapott Kódjátszma (Ido Ostrowsky, Nora Grossman, és Teddy Schwarzman zsidó producerek és a Weinstein testvérek filmje), melynek főhőse egy homoszexuális. Ez a lista is hosszas lenne…

Miután megismertünk pár ilyen műsort, hosszasabb felsorolás helyett most elemezzük ki az ilyen aberráltpropagandát készítő zsidók karakterét, indíttatásait. Milyen alakok teremtik meg mindezt, mely aztán fehér fiatalok hálószobájában lesz látható a tévékészülékük képernyőjén? Erre a célra főként pár jelenleg is sikeres és aktív műsorkészítőt fogunk megismerni, s rajtuk keresztül betekintést nyerni a fehér civilizációt belülről, a csillogó-villogó média manipulatív világán keresztül felforgató és megalázó zsidó lelkületbe.

A Jerusalem Post írja:

Egy közelmúltbeli Pew-felmérés szerint az amerikaiak 90 százaléka ismer valakit, aki leszbikus, homoszexuális vagy biszexuális. Egy másik Harris-felmérés szerint azonban csak 16% ismer személyesen transzneműt. »Ez azt jelenti, hogy az amerikaiak 84 százaléka, amit a transznemű emberekről tud, azt a médiából veszi« mondja Nick Adams, a GLAAD LGBT érdekvédő szervezet transznemű médiabeli programfelelőse, aki maga is transznemű. […] »Most a popkultúra jó része fedezi fel a transznemű dolgokat, mint a Netflix új sci-fi thriller sorozata, a Sense8« melyet a transznemű filmes Lana Wachowski és bátyja Andy készít, és egy transznemű színésznőt szerepeltet, Jamie Claytont.

A transznemű ügyek ilyen fokozatos »fősodratba helyezése« mély hatással bír: egy felmérés azt sugallja, hogy a transznemű ügyek megnövekedett ismerete további jogi védelmet is hozhat. Minden állam több mint kétharmada támogatja a transzneműek diszkriminálását tiltó törvényeket, az UCLA jogi iskolájának Williams Institute intézete által készített felmérés szerint, bár nem minden államban iktattak be ilyet.

A zsidó „Lana” Wachowski eredetileg Laurence, bátyja Andy pedig azóta maga is úgy döntött, hogy ő is „nő”, így jelenleg ő „Lilly”. A beteges zsidó fivérek új műsora tehát a Sense8, mely a világ nyolc különböző pontján élő emberről szól, akik egyszer csak telepatikusan kapcsolódnak egymáshoz. Homoszexualitás, transzszexualitás, fajkeveredés, meztelenkedés, csoportos orgiák, erőszak, vér és számos, a heteroszexuális hagyományos rendet kritizáló megnyilvánulás jellemző rá. Ebben a videóban például az látható, amint a rózsaszín női ruhát viselő aberrált rendező a színészeivel forgat egy orgiát a brazíliai homokos parádén.

A fentebb már említett Will és Grace sorozat egyik alkotójának, David Kohannak húga, Jenji Kohan maga is aktív a fajtársak által uralt médiában. Apja Buz Kohan már évtizedek óta íróként és producerként ágyazta be magát Hollywoodba, míg anyja Rhea Kohan egy regényíró. A szokásos faji hálózatépítésnek volt eredménye Kohan színre lépése is, erről így vall: „Az történt, hogy sógornőm apja egy épületben dolgozott egy megbízottal, és odaadta neki forgatókönyveimet egy liftben. Elolvasta őket és már tavasszal egy műsoron dolgoztam. Aztán innen már minden ment ment magától, azóta se álltam le.”

Egyik sorozata, a több Golden Globe-díjat is kapott Nancy ül a fűben (Weeds), mely hazánkban is látható. A zsidó The Jewish Journal szerint a műsor:

Rutinszerűen foglalkozik a televíziós műsorok legprovokatívabb, legvitásabb témáival. Minden egyes évadban van elegendő törvénytelenség, tiltott kapcsolatok és egy megdöbbentően freudi alaphang (egy epizódban Nancy rajtakapja legfiatalabb fiát, amint az az ő meztelen képére végez önkielégítést).

Másik, szintén díjnyertes és még inkább deviáns sorozata az Orange Is the New Black, mely egy női börtön lakóiról szól. A legnegatívabb karakter egy igénytelen drogos, rasszista keresztény nő, aki megölt egy abortuszklinikán dolgozó embert, bár neki is volt már öt abortusza. A műsor folyamatosan kritizálja a heteroszexuális hagyományos társadalmi berendezkedést, mint szexuálisan elnyomó rendszert, és persze a fajkeveredés se marad ki. Ebben a sorozatban tulajdonképpen minden nő leszbikus, még egy „transznemű” is akad. A karaktert egy való életben is átoperált néger férfi játssza, akit nemrég Katy Steinmetz szexuálisan aberrált témákat folyton normalizáló zsidó újságírójának cikkével a Time magazin címlapon ünnepelt. Vele kapcsolatban jegyzi meg egy cikk, hogy „Az Orange is the New Black feminista álláspontját egy ravaszul felforgató módon fejezi ki: radikális témáit vegyíti a figyelemfelkeltő történettel, melyen keresztül elmerülünk, mint a börtönlakók, a karakterek intimitásában.” Értsd: normalizálja a devianciát, azt nem mint valami idegent és bizarrt mutatja be, hanem mint az élet normális részét. A beteges, a perverz és a káros dolgok normálissá tétele a zsidó aktivizmus visszatérő módszere, legyen az politika vagy média.


Az átoperált néger sztár Laverne Cox és Jenji Kohan

Jellemző a műsorra, hogy a stáb egyik tagja elhagyta férjét és most az egyik szereplővel van kapcsolatban, miután elmondása szerint a műsoron való dolgozás közben rájött, hogy ő is leszbikus. Kohan így nyugtázza a hírt: „Én változtattam homoszexuálissá. Miattam lett homoszexuális. Úgy éreztem nincs elegendő [szexuális] egyensúly a szobában, így megfogtam a varázspálcám és embereket változtattam homoszexuálissá.” Arról, hogy miért van annyi szexjelenet a sorozatban, Kohan így nyilatkozott:

Több dugást akarok, mindenhol. Ez az egyik sajátosságom. Ez kifejez mindent. Ez kényelem, ez levezetés, ez brutalitás, ez társaság. Ez oly sok minden. Mi mind csináljuk. Mi mind gondolunk rá. Azonban nem látjuk eleget. Része ennek egyfajta tánc a színészekkel, mert ezt csinálni nekik nagyon érzékeny téma. De ha tehetném még több lenne belőle, mindenhol. Ez olyan szükséges és szerves része az életnek, és így része kellene legyen annak, amit nézünk, ha saját élményeinket fejezzük ki. És ez izgató. Imádom a szexis dolgokat és többet akarok belőlük.

Ettől függetlenül a vallásos zsidó Kohan családi élete meglehetősen "heteronormatív"; újságíró férjével három gyerekük van, akiket zsidó iskolába járatnak, zsidónak nevelnek a hagyományos családmodellt követve. Ugyanakkor szerinte „mindenkinek el kéne fogadnia szexualitását, attól függetlenül, hogy milyen közegben élnek”, merthogy hite szerint „az emberek 10 százaléka totál heteroszexuális, 10 százaléka totál homoszexuális, mindenki más meg csak úgy lebeg a kettő között”. Ez ismét Freud és Hirschfeld mai zsidó visszhangja, akik hasonlóan vélekedtek, mondván az ember alapvetően aberrált.

Freud pszichoanalitikus elméleteinek, vagy a frankfurti iskola ideológusai munkásságának egyik eleme, hogy az antiszemitizmus a szexuális elnyomásban gyökeredzik, s így a szexualitás „felszabadítása” a csökkent agresszióhoz és amolyan univerzális szeretethez vezetne. Így tekinthetünk tehát a médiabeli zsidó sajátosságokra úgy, mint ezen „szexuális felszabadításra” tett kísérlet, mely egy marxista utópiát hoz majd el: antiszemitizmus nélkül. A zsidók történelmi emlékezete rendkívül jó, s tudják ösztönösen, hogy egy gerinces, öntudatos társadalomban a gazdanépet megalázó, kihasználó viselkedésük nem lehetséges, ahogy ilyen esetekben mindig is odacsaptak nekik előbb-utóbb. Egyik ilyen utolsó odacsapás 1933-ban volt, mely nagyon élénken él a zsidókban ma is, betegesen paranoid szinten. Akár tudatosan, akár tudat alatt, de saját nyugalmuk és biztonságuk (és az ezzel járó elit helyzetük) megőrzésének érdekében fontosnak tartják átformálni a társadalmat: atomizálni kell azt, erkölcsiségétől, eredeti lelkületétől, nemzeti és faji öntudatától megfosztani – egyszóval: degenerálni. Van ebben logika: egy saját piszkában fetrengő, testi élvezetekre koncentráló népesség nem lesz se képes, se hajlandó magasabb értékekért küzdeni, azokat megóvni, s ezzel többek közt a káros zsidó hatás ellen is fellépni.

Tulajdonképpen erről beszélt a másik súlyosan káros zsidó műsoralkotó, Jill Soloway is, amikor a médiában dolgozó zsidók kapcsán így nyilatkozott: „A zsidók újraalkotják a kultúrát, hogy megvédjék magukat a holokauszt után.” Ez az újraformálás az eredendő kultúra zsidó igényeknek való átformálása, hogy az ilyen kulturális légtérben élő és felnövő nemzedékek ne rendelkezzenek öntudattal, gerinccel ahhoz, hogy egy kártékony elitréteget eltávolítsanak (lásd: „antiszemitizmus”), s ezáltal tekinthető ez a kulturális degradálás „önvédelemnek” ezen kártékony réteg számára. Soloway kijelentése is jól igazolja, hogy ezen zsidók nem csak torz lelkületüket fejezik ki amolyan „művészi” vágyból, minden hátsó szándék nélkül, de konkrétan társadalomformáló, azt manipuláló céljaik is vannak, s ez a cél konkrétan zsidóságukból ered, azzal szorosan összefügg.

Soloway korábbi Sírhant művek (Six Feet Under) című sorozatában is megjelent a zsidóság és szexuális aberráció, ahogy eddigi egyetlen filmje is egy unatkozó zsidó háziasszonyról szól, akinek szürke életét feldobja, amikor egy prostituáltat fogad be magához. Jelenlegi, díjnyertes sorozata a Transparent. Ez egy zsidó családról szól, melynek a feje, az apa úgy dönt már idős korában, hogy ő tulajdonképpen „nő”, és átalakul azzá. A család többi tagja is hasonlóan defektes; egyik lánya a férjét csalja meg egy nővel, majd el is hagyja azt; másik lánya egy rabbi, aki drogozik és vagy hármasban szexel, vagy éppen egy transzvesztitával teszi azt; míg fiának tiniként szexuális viszonya volt a felnőtt gyerekvigyázójával, később meg egy női rabbival. Van még abortusz, fajkeveredés, de még a „transzanya” karakter nénikéje is „genderqueer” volt (olyan, aki nem hajlandó egyik nemhez tartozónak sem tartani magát) és Treblinkában halt meg anno, hogy a szentséges holokauszt se maradjon ki… Tehát a szokásos neurotikus, nihilista zsidó karakterek és témák. A sorozat írója Ethan Kuperberg maga is zsidó.

Az egyik szereplő szerint:

[Soloway és én] sose határoztuk meg [a karakterem] szexualitását. Sarah [a férjét egy nőért elhagyó karakter] nagyszerű, mert a szerelem és szexualitás folytonosságát mutatja be, és ahogy feltárjuk az LGBTQ-témákat a sorozatban és a közösségben, egyre inkább rájövünk, hogy a bináris gondolkodás az emberiség nagy csapdája. Túlságosan korlátozó és figyelmen kívül hagyja a szürke minden árnyalatára való képességünket.

A Hirschfeld-féle téboly köszön vissza tehát ismét, miszerint a férfi-nő természetes (kettős, azaz „bináris”) rend csupán egy opció a végtelen „identitás” és „orientáció” között, amely így csak „korlátoz”. Így hisz egy, a téboly spirálján mélyebbre és mélyebbre süllyedő elmeháborodott – neki a természet rendje túl kötött, a káosz és érzelemalapú tévképzetek világa a szabadság.

A sorozatot Soloway apja ihlette, ő ugyanis pár éve, már a 70-es éveiben határozott úgy, hogy „nő” lesz… Erről Soloway így beszél:

»Első reakcióm az volt, hogy elmondjam szülőmnek, hogy büszke vagyok rájuk« írta egy levélben, apjára és annak átalakult énjére hivatkozva a többesszámot használva. »Valamelyest úgy éreztem magam, mintha a szülője lennék nekik. Csak azt akartam, hogy tudják, fenntartások nélkül szeretve és biztonságban vannak.«

A nyilvánvalóan zavarodott Soloway nem hivatkozik szintén zavarodott apjára se a férfi, se a női „ő”-vel, helyette többesszámban („ők”, „nekik” stb.) említi azt, a nemileg meghatározott személyes névmás ugyanis kirekesztő… Pedig elvileg apja most már „nő”, így nőként kéne rá hivatkoznia, de úgy tűnik már olyan szinten belebolondultak ebbe, hogy ők maguk se tudják, nők-e vagy férfiak egyáltalán. Így folytatja:

Nem sok ember változik át későn az életben, a 60-as, 70-es éveikben, de van ott egy gyászidőszak, amikor búcsút kell mondani az apának, és meg kell ismerkedni ezzel az új személlyel, ezzel a nővel. A műsor pontosan ebbe a témába megy bele. Munkásságom előtérbe helyezi a Mást, így nagy kezdőbetűvel, melyben minden másság benne van – zsidó, transz, homoszexuális, ronda, fura, groteszk, kívülálló, másmilyen, elcseszett.

Soloway szerint a sorozat a „legzsidósabb műsor, melyet valaha írtak”, de a Jewniverse zsidó kulturális oldal szerint is ez „egy új transzműsor, amely jó a zsidóknak”. Soloway szándéka szerint:

Azt akarom, hogy nagyon zsidós legyen! Azt akarom, hogy nagyon, nagyon zsidós legyen. Amikor a bevezető epizódot megrendelik, emberek egy sora – feministák, homoszexuálisok, transzemberek, zsidók – nincsenek megkérdezve. Sok zsidó író van, de a régi mondás az, hogy »írj zsidóul, alkalmazz briteket!« Zsidó aggodalmakról kell írj, de el kell távolítanod minden utalást és a szereplőknek angolszászosan kell kinézniük. Így azt hiszem fel fogom forgatni ezt, és zsidóul írok, zsidókat szerepeltetek, zsidóul viselkedem, szidósan hullok darabokra, zsidóul ejtek hibákat és zsidóul sírok.

Munkássága tehát nem csak „antiszemiták” szerint zsidós. Annak ellenére viszont, hogy mindenhol zsidók, feministák és homoszexuálisok veszik körül, valamiért szerinte ezek az emberek „nincsenek megkérdezve” (mit számít, hogy szinte minden médium és hollywoodi stúdió zsidó tulajdonban van). Úgy véli, hogy a heteroszexuális fehér ember uralja a világot:

Olyan világban élünk, ahol a heteroszexuális fehér férfiak vannak hatalomban, így bárki, aki nem heteroszexuális fehér férfi valószínűleg olyat kell tegyen, ami nem az igazi énje, mert versenyezniük kell, hogy hozzáférjenek e hatalomhoz.

Jó ezt tudni. Nyilván e fehér férfiaknak köszönhető, hogy a hagyományos fehér kultúrát támadó, patologizáló, fajkeveredést igenlő műsorokkal van tele a média, ahogy a fehér ember uralmának köszönhető nyilván az is, hogy a hagyományosan fehér országokat elárasztják a négerek és arabok, miközben külön törvényekkel védik őket, s azon fehéreket büntetik, akik ez ellen felszólalnak. Soloway paranoiája és önsajnálata jellemző a zsidókra általában. Soha, semmi nem elég jó, csak a teljes uralom, és a legkisebb probléma is egy új holokauszt előjele. Ezt a paranoid zsidó identitást igazolja, amit egy interjúban mondott a zsidókat (nyilván ok nélkül) ért, korokat átívelő üldöztetésekről:

Szorongást és félelmet hordozunk magunkban, a depressziót, melyet szüleink, nagyszüleink és ükszüleink lelkének meggyilkolása szült, akiket évszázadokon, évezredeken át támadtak.

Soloway fehér, heteroszexuális férfiellenessége idővel csak egyre egyértelműbb lett. „Mindig is heteroszexuálisnak határoztam meg magam, és mindig is férfiakkal bújtam ágyba, de politikailag úgy érzem magam, mint egy leszbikus – mindenhol férfi kiváltságokat látok” – mondta korábban, most viszont elvált férjétől és egy nővel van kapcsolatban. Ők ketten tavaly év végén kiadtak egy „radikális feminista kinyilatkoztatást”, melyben olyan követeléseket fogalmaznak meg, mint minden férfiak által készített pornográfia betiltása 100 évre (másmilyen pornográfia rendben van szerintük), ahogy a minden művészet gyakorlásától a férfiak 50 évre való eltiltását, és férfiak vezette kormányok betiltását 100 évre is szorgalmazzák. Minden hatalmi pozíciót magukat nőnek meghatározó, vaginával rendelkező emberek tölthetnének csak be (ez vajon nem a kirekesztése szegény „férfitestbe született”, de „ugyanolyan nő” transzlényeknek?), majd végül arra szólítanak fel, hogy mindenki menjen Jeruzsálembe, és védje meg azt a területet, mert az minden kezdet és vég helye.

Talán ők maguk se gondolják mindezt teljesen komolyan, az azért sokat elárul mentalitásukról, hogy ezt nem csak kiadták, de mozgalmukhoz tagokat is toboroznak. Soloway és hasonszőrű zsidó felforgatók jól láthatóan és sokszor nem is titkoltan megvetik az európai civilizációt, annak hagyományait, lenézik annak népeit, magukat egy felsőbbrendű moralitás kiválasztott népeként tartva számon, „önvédelmi” és szinte küldetésszerű célból akarván mindezt átformálni. Így a propagandista Soloway örömmel is nyugtázta, hogy a könnyen befolyásolható fiatalokra hatással van (az ő és hozzá hasonló, fentebb is bemutatott zsidók) munkássága:

Azt hiszem valaki mondta, hogy a középiskolások 10 százaléka nem meghatározott vagy genderqueer [magát nemileg sehová se helyező]. Úgy hallom, hogy sokan 11-14 között most kezdenek queerek [nem heteroszexuálisok], vagy genderqueerek lenni. Nem akarnak jelzőket és nem akarják korlátozni azt, hogy kihez vonzódnak, vagy hogy milyen benyomást keltenek.

Az európai lelkülettől idegen freudi, hirschfeldi elv ismét, melynek lényege: a természetes, a normális rossz, elnyomó és korlátozó. Jellemzően talmudi perverzitás, amint ezek a zsidók a fehér ember eredendő jóságosságát és erkölcsösségét manipulálva veszi rá őket saját kultúrájuk bomlasztására, ahogy az is, hogy már a legkisebb, legártatlanabb és képlékenyebb korban, egészen kis gyerekként célba veszik a fiatalokat ezek a romlott, beteges propagandisták, hogy egy számukra megfelelő mentalitású masszává gyúrják őket. Fontos tehát megérteni a szociális kondicionálás egyébként egyszerű folyamatát: az ember minél többet lát maga körül valamit, minél tekintélyesebb helyekről (ilyen-olyan díjas filmek és műsorok, világsztárok és híres emberek stb.), annál inkább elfogadja, a saját világának részévé teszi azt. Egy transzvesztitát látni neki már nem is undorító, csak a napi szokásos, mint a fogmosás. Ez főleg a fiatalabbakra igaz, akik eleve úgy kezdenek el lábra állni és beszélni, hogy ilyen förmedvények veszik őket körül – akár a nyílt utcán is immár. Ők ebben az elzsidósodott, bizarr, beteg világban szocializálódnak, s így az elmúlt évtizedek romboló folyamatai nem is oly meglepőek, hiszen termékeny talaj várt rájuk a hosszas zsidó aknamunka után. Húsz éve elképzelhetetlen lett volna a homoszexuális „házasság” legalizálásának megszavazása, ma már szinte meg se lep senkit sem, hogy az elvileg katolikus Írországban is 62% szavazott erre igennel.

Egyik legfőbb bűne a bemutatottakhoz hasonló, torz lelkű homopropagandistáknak, hogy az európai fiatalság számára egészségesebb korokban példaképként bemutatott sárkányokat legyőző, majd királyfivá váló szegény parasztlegények, vagy a lányok számára igazságos királylányok, tündérlányok helyett ma az aberrációjukra büszke, „bátor” öncsonkítók és perverzek a „hősök”. Ők a dicsért és magasztalt sztárok, akik címlapokon vagy fotósok előtt pózolnak. Mindez persze nem csak a homoszexuálisokra vonatkozik, hanem minden más európai faji lelkülettől idegen deviancia propagálására is, mint a primitív, obszcén és sokszor bűnöző néger rapperek, hátsófelüket illegető gusztustalan utcasarki prostikat megszégyenítő stílusú női „popsztárok” stb. – hiszen ők a mai hősök, őket állja körül száz fényképész a vörös szőnyegen, ők élnek az egykori paloták mai megfelelőjében, a luxusvillákban. A fehér gyermeki lelkületben természetes hősiesség, bátorság, igazságosság iránti igényt elégítik ki ezen felforgatók azzal, hogy egy beteg és ezen fehér gyerekek eredendő lelkületétől idegen „hősiességet”, „bátorságot” és „igazságosságot” tanít nekik – ahol immár a fő gonosz nem az ő nemzetére, családjára veszélyt jelentő sárkány, vagy egyéb sötét teremtmények, árulók, hanem a „homofóbok” és a „rasszisták”. E dominánsan zsidó felforgatók által fejre állított világban nem csoda, ha néha már rá se ismerünk Európára.

Homoszexuálisok mindig is léteztek és létezni is fognak zsidók nélkül is, ez az emberiség egyik sajnálatos velejárója, ahogy minden más fogyatékosság is. Az viszont látható, hogy az agresszív zsidó aknamunka nélkül, legyen az intellektuális, féltudományos, akadémiai vagy civil, utcai, mozgalmi, esetleg kulturális, médiabeli túlsúlyos befolyásuk nélkül nem abba az irányba haladt volna a szexuális devianciák társadalmi szerepe, mint amiben most látható. Bátor hősként, az erkölcsiség ikonjaként, sztárként beállított öncsonkító beteg emberek, összezavart „pánszexuális” és „képlékeny nemű”, a „patriarchális, elnyomó heteronormatív” rendet elutasító fiatalok, utcán, főtereken és Oscar-díjas filmekben fajtalankodó magamutogató perverzek helyett ott lenne mindez, ahol tulajdonképpen mindig is volt: az egészséges emberek látókörén kívül, elzárt helyen.

A fentiek után mondani se kéne, de azért álljon itt: az első lépés, hogy gyermekeinktől szigorúan elzárjuk az ilyen szennycsatornákat! Az európai légkör tisztán tartásához elengedhetetlen kirekeszteni a zsidó hatást minden szinten.

Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info

A tanulmány első része: A ferde hajlam térnyerése (I. rész) – Az aknamunka évtizedei; zsidók, pedofilok és hedonisták


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »