A feltámadás érdeklődés hiányában elmarad

A feltámadás érdeklődés hiányában elmarad

Néhány hete jelent meg az Örökség Kultúrpolitikai Intézet gondozásában Mikola Rjabcsuk ukrán politológus és esszéista A két Ukrajna című könyve. Egy sorozat része ez, ami Nyugat-eurázsiai idő cím alatt fut. Az történt, hogy engem kértek fel, írjak hozzá utószót. Megtettem: elég nagy terjedelemben. Szerintem ennyire összeszedetten még soha nem beszéltem arról az országról. A minap aztán, ahogy jöttek az újabb kormányzati-politikai kanyarok Kijevben, eszembe jutott, miért is ne utánközölhetném azt a szöveget itt is. Sokat úgysem kopott pár hónap alatt. Sajnos nem is igazán tudna. A katarzis, a megtisztulás, a feltámadás nyilván továbbra sincs napirenden. A kiadó azt válaszolta, hogy persze, tegyem csak. Úgyhogy itt van, olvassák szeretettel. És ha még többet szeretnének tudni arról, hogy mi hogyan és miért van itt a szomszédban, vegyék meg a Rjabcsuk-kötetet is!

–––––

Érdekel itt valakit Ukrajna?

Jó válasz erre a kérdésre az, hogy: senkit? Kis híján, de mint az egyszavas válaszok általában, kevésbé komplex a megengedhetőnél. Ukrajna magukat az ukránokat okvetlenül érdekli, ráadásul az oroszok sem közömbösek iránta. Az ellenben, hogy mondjuk a lengyeleket, a magyarokat – sőt az Európai Uniót vagy az Egyesült Államokat, összefoglalóan: a Nyugatot – is izgatná ennek az európai mércével amúgy nem kicsi és nem is jelentéktelen országnak a sorsa, nem teljesen igaz. Szűkítve a nézőpontot: amikor mi, magyarok Ukrajnáról gondolkodunk, azt általában önző szempontjaink szűrőjén keresztül tesszük. Ilyen szempontból nincs több, mint kettő. Az egyik: nem bánnánk, ha Oroszországgal nem lennénk többé határosak. A másik – bár ez korántsem izgat mindenkit, akit egyébként képesek izgatni a geopolitikai realitások és veszedelmek –, hogy csak él Ukrajnában 150 ezer magyar, és úgy illik, hogy a sorsuk ne hagyjon bennünket hidegen. Ezen a ponton aztán annak a rögzítését sem lenne helyes elhagynunk – ha cinikusan hangzik is –, hogy a kárpátaljai magyarok mindig távolibbak és egzotikusabbak voltak Magyarországról nézvést, mint az erdélyiek, a felvidékiek, a délvidékiek vagy akár a burgenlandiak. Így jártak: kevesen voltak, a vasfüggöny is jobban zárt.

Ez a megállapítás nemcsak velük kapcsolatban stimmel, érvényes a szomszédos országok iránti viszonyunkra is. Romániához, Szlovákiához, Szerbiához vagy Ausztriához ezer szállal kötődünk, kapcsolataink a maguk változékonyságában is élőek, érzékenyek, intenzívek: az egyik évben – vagy történelmi pillanatban – barátságosabbak, a másikban ellenségesebbek. Van, hogy a világ- vagy a regionális politika meghatározó dilemmáinak tisztázása alkalmából hajszálpontosan egyazon platformra sodródunk, máskor a legszívesebben kikaparnánk egymás szemét. Ez nemcsak a politika legmagasabb szintjein, hanem a mindennapokban is jelentkezik; elég, ha felidézzük a román–magyar válogatott labdarúgó-mérkőzések hangulatát és következményeit.

Ilyesmi Ukrajna vonatkozásában nemigen fordul elő. Visszhangos konfliktusok nincsenek – magától értetődő: nem is hiányoznak –, de barátság sincs. Ukrajna tényleg itt terül el mellettünk, közös határaink 137 kilométer hosszan húzódnak, mégis messze van tőlünk. Gazdaságilag elmaradottnak látjuk, kulturálisan idegennek, turisztikai célpontjaink között ritkán szerepel. Azok a honfitársaink, akik kíváncsiak rá, általában az első benzinkutakig-hipermarketekig mennek el csupán – miután átharcolták magukat az oda-vissza ocsmány körülményeket teremtő-konzerváló átkelőkön –, és ha mégsem csak az alacsony üzemanyag-, vodka- és élelmiszerárak érdeklik őket, hanem a történelem is, akkor a Vereckei-hágóra és a munkácsi várba kapaszkodnak még fel. Ennyi, ez a maximum, az egyéb kivételek a szabályt erősítik.

Ezenfelül csak azért tartjuk fontosnak a keleti szomszéd létét, hogy ne egy nála sokkal hatalmasabb és nagyságrendekkel erősebb keleti szomszéd közvetlen árnyékában kelljen élnünk. Ez a helyzet a lengyel vagy a szlovák Ukrajna-viszony esetében is, és ahogy a Majdan 2.0 óta bebizonyosodott, a Nyugat sem gondol mást. A Nyugatnak nincs szüksége arra, hogy Ukrajna az övé legyen. Ukrajna nyűg, kiterjedt területtel, sok tízmilliós lakossággal, zilált, szanálásra szoruló gazdasággal, zavaros vágyakkal és preferenciákkal. A Nyugatnak arra van szüksége, hogy Ukrajna ne Oroszországé legyen. Ez fontos, éspedig azért, mert Oroszországnak viszont nem arra van szüksége, hogy Ukrajna ne legyen a Nyugaté. Oroszországnak Ukrajna kell, szőröstül-bőröstül. Nem annyira a területe részeként, az rengeteg pénzbe kerül, mint inkább feltétel nélküli szövetségeseként. Oroszország befolyási övezetként tekint Ukrajnára, a Nyugat ellenben megnyugtató, méretes pufferzónaként. Ezenközben csak azt felejti el megkérdezni a Kelet és a Nyugat is, hogy ez a befolyási övezet vagy pufferzóna hogyan is tekintene saját magára a legszívesebben. Mikola Rjabcsuk könyvéből rengeteg fontos dolgot lehet megtanulni erről.

*

Kárpátalján születtem, ott nőttem fel, de egyetlen percig sem éltem Ukrajnában. Ahol éltem, annak a neve Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság volt, és valamivel több mint 23 évet morzsoltam el ott. Kettővel több is lehetett volna – elmúltam 25, amikor feleségemmel és kislányommal Budapestre költöztem 1991-ben –, abban az esetben, ha nagykorúvá válásom után azonnal, egyetemista mivoltomra fittyet hányva nem soroznak be a szovjet hadseregbe, és nem kell eltöltenem 23 hónapot Fehéroroszországban. Ez a kalandom irreleváns is lehetne a Rjabcsuk-szövegek szempontjából, de nem az, minthogy az alatt a szűk két esztendő alatt legalább annyit tanultam az ukrán identitásról, mint előtte vagy utána.

Gyermekkoromat Técsőn, ebben a szovjet–román határ mentén, a Tisza partján fekvő, vegyes lakosságú kisvárosban töltöttem. A területet, mint mindenki tudja, a II. világháború után csatolták a Szovjetunióhoz, ezen belül az USZSZK-hoz, azzal, hogy a helyi szlávok végre visszatérhetnek anyanemzetük kebelére. Hogy a kárpátaaljai ruszinság mennyire volt része az ukránságnak történelmileg, abba nekem eszem ágában sincs belemenni – noha ez nem annyira nyelvészeti, esetleg nép- vagy egyháztörténeti kérdés, mint amennyire szimplán politikai, úgyhogy akár mondhatnék is bármit. Maradjunk annyiban: a nagyszüleim generációjának fogalma sem volt arról, hogy akikkel együtt élnek, azok nem „oroszok”, hanem „ukránok”. A szüleim már sejtették, hogy vannak különbségek, számunkra pedig ez egyértelművé vált.

A hetvenes-nyolcvanas években Técsőn a magyar tannyelvű általános és középiskola összes osztályába háromszázan jártak, az oroszba százötvenen, az ukránba ezren. Az ukrán iskolások ukránul beszéltek, és mi is ukránul beszéltünk velük. Bár iskolásként még nem sajátítottam el tökéletesen a nyelvet, ami kimaradt, azt az ungvári egyetemen hamar bepótoltam. Főként, hogy ukrán srácokkal laktam a kollégiumban – a legjobb barátom egy Kijev melletti városból, Bila Cerkvából érkezett –, és voltak előadások szép számmal, amelyeket közösen látogattunk, párttörténettől világirodalomig.

Ennyiből is világos lehet: sem Técsőn, sem Ungváron nem jutott eszembe, hogy hozzánk, magyarokhoz hasonlóan az ukránok nyelvi-kulturális lehetőségei is korlátozottak a Szovjetunióban. Egyáltalán nem akadtam fenn azon, hogy annyian vannak évfolyamunkon az orosz szakosok, amennyien az ukrán szakosok – nagyságrendekkel többen, mint a magyar szakosok –, és hogy az oroszosok zöme ukrán. Azon sem volt okom csodálkozni, hogy az orosz szakos ukránok oroszul hallgatnak párttörténetet. Miért lett volna ez meglepő? Az ukrán nyelvet attól még – úgy tűnt – mindenki szabadon használhatta, nemcsak a mindennapokban, a hivatalokban is, és nemcsak ukrán lapok jelentek meg számolatlanul, de rádió- és tévécsatornák is voltak. Igaz, sokkal gyengébbek, merevebbek, szürkébbek, kevésbé érdekesek, mint akár az oroszok, akár a néha kissé szemcsésen, de mégiscsak fogható-nézhető magyarok.

Egy szó, mint száz: én minden gyanakvás nélkül azt hittem, az ukránok ukránul beszélnek, és – velünk ellentétben – úgy élnek abban a marha nagy birodalomban, mint Marci Hevesen.

Hogy nem egészen ez a helyzet, arról a szovjet hadseregben győződhettem meg. A négy hónapnyi kiképzés során – zászlóaljunkban nemcsak én voltam egyetemista, sokan mások is – épp csak furcsának találtam, hogy az Ukrajna nem nyugati megyéiből besorozottak oroszul beszélnek, de a jelenség első reguláris alakulatomnál, Grodnóban kifejezetté vált. Voltak fiúk a századomban Donyeck, Cserkasszi, Kirovográd, Odessza és Kijev közeléből is, ám a Vinnicja megyei Oleg Verlan – előttem járt szolgálati idő tekintetében – mégis nekem, a kárpátaljai magyarnak örült. Azért, mert már egy éve nem találkozott senkivel, akivel rendszeresen beszélhetett volna az anyanyelvén. Nekem köszönhetően gyakorolhatott megint: visszakapta az esélyt, hogy ne kelljen újra tanulnia a rutint, ha leszerel és visszatér falubelijei közé.

Később hallottam valahol, hogy a Szovjetunió bukása előtti években egy darab ukrán tannyelvű iskola volt Kijevben, az USZSZK fővárosában. Nem tudom, ez így pontos-e, egyszer biztosan utánanézek.

*

1991 februárjában tehát Magyarországra költöztünk. Talán mert elegünk lett a Szovjetunióból. Talán mert nem akartuk megvárni, hogy mit hoz a széthullás. A válság már ott volt a nyakunkon a maga konkrét valóságában, éreztük a robbanni készülő hiperinfláció – ami aztán az utolsó kopejkáig elvitte a megtakarításokat, a mi szüleinkét is – és a gazdagási-politikai katasztrófa előszelét, és bár támogattuk az önálló Ukrajnát, a projekt sikerességének esélyeivel kapcsolatban voltak kételyeink. Nem lehet megállítani a történelmet, nem is kell, de ahhoz több lelkesedésre és lojalitásra lett volna szükségünk, hogy elhiggyük: a birodalom éléskamrája a szovjet igát ledobva nemhogy képes lesz megállni saját lábán, hanem demokratikus, virágzó, lendületesen fejlődő önálló állam lesz belőle rögvest. És hát nemcsak kételyeink voltak, hanem lehetőségeink is: a politikai realitások változásai révén megkaptuk az esélyt, hogy Magyarországon folytassuk életünket. A nulláról kellett kezdenünk, de nyitva állt előttünk minden kapu. Legalábbis így éreztük.

Ám egy határ átlépése nem jelentheti azt, hogy az ember kidobja a múltat. A gyökereket lehetetlen eltépni, a kulturális kódokat képtelenség mindenestül újraírni. Sok volt a kapcsolódási pont ahhoz, hogy egyik napról a másikra mindent elfelejtsünk. Pláne, hogy ilyen szándékunk nem is volt. Engem például továbbra is érdekelt, hogy mi történik Ukrajnában: visszajártam Kárpátaljára, tartottam a kapcsolatot nemcsak odaáti magyar rokonainkkal, hanem ukrán barátainkkal is. És hallgattam zenét, olvastam könyvet, később újságokat is, köszönhetően az internetnek. Borscsot és varenyikit is főztem, ha úgy adódott.

Figyelmesen végigkövettem a totális káosz időszakát, az első éveket, amikor a régi nómenklatúra az új oligarchákkal szövetkezve szétlopta az összes javakat. Láttam, ahogyan a kilencvenes évek közepén a pénzreformmal elkezdődik valami biztató. Örültem, amikor megnyíltak az első jó éttermek és az eladdig sosem látott választékú szupermarketek. Futballmeccsre is elutaztam Kijevbe, hogy megnézzem, ahogy az Andrij Sevcsenko- és Szerhij Rebrov-féle Dinamo Kijev legyőzi a Bajnokok Ligája negyeddöntőjében a Real Madridot. Olyan sportesemény soha nem volt anno, ahol a Szovjetuniónak vagy szovjet sportolóknak szurkoltam volna. De olyan sportesemény sincsen, amelyen Ukrajna ellen szurkolnék – már ha nem Magyarországgal játszanak a kék-sárgák a jégkorong-világbajnokságokon.

Akárhogy is, míg a kilencvenes évek elején azt hittem, Ukrajnából soha nem lesz semmi, addig az ezredforduló környékén már azt, hogy valami mégis összejöhet. Nem úgy, ahogy a rendszerváltáskor gondoltuk, jóval lassabban, de hátha. Csakhogy hiába lettek egyre finomabbak az ukrán sörök, hiába nem volt többé hiánycikk a boltok polcain a hús, a vaj és a hajdina, és hiába lehetett egyre jobb vodkákkal lekísérni az ünnepeket, nem lehetett nem észrevenni: minden apró lépés ellenére Ukrajna szörnyű malomkövek között őrlődik. Minimum négy ilyet kell számon tartanunk, és ezek sok ponton kapcsolódnak egymáshoz.

Az első az a híres Homo sovieticus, akinek ukrajnai leszármazottai a nemzetté válás útjának is az elején járnak. A másik a nem kis részben a kommunista Szovjetunió hagyományaira építve új birodalmi álmokat szövögető és egyre világosabban fogalmazó Putyin-rendszer, amely sosem titkolta, hogy nem Ukrajna nélkül képzeli el a jövőt. Harmadiknak ott van a hihetetlen vagyonokat felhalmozó és félelmetes befolyásra szert tett gazdasági elit. De a negyedik a legfontosabb: a szánalmas tudású és tisztességű, minden elképzelést, stratégiát, jövőképet, koherens világlátást nélkülöző, folyamatosan siralmas teljesítményt nyújtó politikai osztály.

Mikola Rjabcsuk sokat ír valamennyiről a könyvben – de a negyedikről szerintem nem eleget. Arról, hogy Ukrajna nem volt képes átlépni saját árnyékát, közel sem kizárólag a kolonialista-imperialista oroszok tehetnek, és nem is az ország megosztottsága. Arról a szerencsétlen, tehetségtelen, cinikus és könyörtelen gazdasági-politikai elit tehet, minden csoportjával-szegmensével egyetemben. A legborzasztóbb, hogy ennek az elitnek a preferenciáiban – én így látom – soha nem volt fontos Ukrajna. Ukrajnában mindig csak a gazdasági hatalom megragadása és megtartása volt fontos. Bármi áron.

*

A narancsos forradalom idején, 2004–2005 fordulóján aligha volt nálam lelkesebb híve az eseményeknek Magyarországon. Kijevbe utazni elfoglaltságaim miatt ugyan nem tudtam, de percről percre követtem minden pillanatot, és úgy drukkoltam Viktor Juscsenkónak és híveinek, mint még soha senkinek. Komolyan: a szovjet blokk összeomlásakor, a bársonyos forradalmak sikerekor, az első szabad magyar választásokkor kevésbé voltam izgatott és – nevezzük nevén – boldog, mint 2004 vége felé. Meg voltam győződve arról, hogy ütött az igazság órája, és a gazembereket végre falhoz állítja a forradalom, még ha csak képletesen is. Igen, a gazembereket, a tolvajokat: a nyugati és magyar megközelítésekkel szemben tudni véltem – sőt tudtam! –, hogy nem Európa- és oroszbarát erők küzdelme zajlik Ukrajnában, hanem a rendszerváltást próbálják végre befejezni, a demokratikus Ukrajna álmát valóra váltani tehetséges, intelligens, tiszta szívű és elszánt emberek, és akik a túloldalon állnak, nem putyinisták, hanem milliárdosnak álcázott sunyi tolvajok.

A forradalom győzött. De ahelyett, hogy bárkit is falhoz állított volna, haja szála sem görbült senkinek. Viktor Janukovics, a keletukrán oligarchák bábja helyett Viktor Juscsenko került az elnöki székbe, miniszterelnökké pedig Julija Timosenko emelkedett, de egykettőre kiderült: ők sem képesek arra, hogy valóra váltsák az esélyeket, amit a nép lázadásának hála a kezükbe kaptak. A kormány megbukott, eljött a kiegyezés ideje, és egy-két év után szó szerint ugyanazokban a székekben terpeszkedhetett mindenki, amelyekben azelőtt. A milliomosok megrángatták a milliárdosok bajszát, egyik-másik felzárkózott melléjük, ennél több nem történt. Majd ugyanaz a Janukovics megnyerte az újabb elnökválasztást, és mindent megtett, hogy a narancsszínű Nyugat- és a kék Kelet-Ukrajnából csak azért is egy országot csináljon. Hogy milyet? Biztos, hogy nem európait, de nem is orosz gyarmatot. Az önálló ukrán államiság hívei közé ugyanis paradox módon beöltöztek az oligarchák is. Rájöttek, hogy menőbb korlátlan hatalmú kakasnak lenni a kisebb szemétdombon, amit Ukrajnának neveznek, mint sokadikként beállni a sorba a birodalomban, amit egy kiszámíthatatlan, paranoiás és kemény kezű ex-KGB-s vezet, aki előtt nem áll meg senki.

A 2010 és 2013 közötti időszak alapján biztos voltam benne, hogy Ukrajnának vége, soha nem lesz belőle európai ország. Semmije sem volt ehhez. Janukovics és gazdái a Régiók Pártán keresztül mindent uraltak, az övék volt a politikai és a gazdasági hatalom, övék a média szinte egészében, semmi sem fenyegette a pozícióikat. Ekkor ütött be az Euromajdan. Az emberek nem az európai uniós társulási szerződés elsikkasztása miatt mentek utcára Kijevben, de nem is azért, mert nyugati ügynökök pénzt, energiát, fegyvert nem kímélve kiképezték őket erre. Az emberek azért mentek ki a Majdanra, mert megint elegük lett. Most sem annyira a birodalmi igát a nyakukban tartani próbáló oroszokból, abból a híres új moszkvai határozottságból, amitől gyakran rettegni szokott a Nyugat, mint amennyire – szokás szerint – a saját gazembereikből.

A 2013–14-es Majdan idején már nem voltam annyira lelkes, mint kilenc évvel azelőtt. A narancsos forradalom utáni csalódottság mélységes volt, sokkal mélyebb, mint bármely kiábrándulás Közép- vagy Kelet-Európában. Másutt minden fokozatosan történt, kellett pár évtized, mire kiderült, hogy az egyes elitek különbözőségeik ellenére sem képesek színvonalasan kormányozni, értelmezhető sikereket elérni. Ukrajnában viszont az identitás, a nemzeti érdekek, a stratégiai célok, a hovatartozás, a közjó fogalmainak tisztázásáig sem jutottak el soha – nemhogy megkísérelték volna megtölteni tartalommal ezeket –, és az is csak háromszor fordult elő, hogy egyáltalán bárki helyzetbe került volna. Többnyire szóba se nagyon jött egy demokratikus-nyugatos-önálló-fejlődőképes Ukrajna mint reális és elérhető valami. 1991-ben úgy bukott meg a kísérlet, hogy egy pillanatig se reménykedhetett a sikerben senki. 2004–2005-ben legalább volt néhány romantikusan gyönyörű hónap, de épp emiatt volt sokkoló, amikor kiderült, hogy ezúttal sem lett semmiből semmi.

Mit hozhatott ezek után a Majdan 2.0?

Mit hozhatott akkor, ha már tudtuk, hogy Ukrajna senkit sem érdekel, és nem kell senkinek? A Majdan 2.0 brutális konfliktusokat, halottakat, orosz agressziót, kevés – a narancsos időknél jóval kevesebb – eufóriát, elhúzódó háborút, lankadatlanul helyezkedő gazembereket hozott. Janukovicsnak el kellett takarodnia, de most is kevesebben buktak meg a kelleténél. A katarzis elmaradt, a Krím, a Donbassz, a gazdasági krízis az, ami ma meghatározza a mindennapokat. Másrészt viszont 2015 decemberéig, két év alatt sem bukott meg ez a sokáig reménytelennek tűnő forradalom, és a határ a két Ukrajna között – földrajzi értelemben legalábbis – keletebbre húzódik, mint valaha. Lelkesedni semmi kedvem, biztató jeleket alig-alig látok, valami mégis pislákol.

Mikola Rjabcsuk azt írja, ez Ukrajna harmadik kísérlete – ezt persze nem volt nehéz kiszámolni. Azt is mondja, ha az ukrán forradalmat úgy fogjuk fel, mint értékalapú és értékmotivált folyamatot, rájöhetünk, hogy a fő választóvonal nem a sokat emlegetett Kelet és Nyugat, az orosz és az ukrán etnikumúak, az orosz és az ukrán ajkúak között húzódik. Hanem elsőrendűen a múlt és a jövő, a szovjet és a szovjetellenes, a pártfogó–kliens viszonyban lévők és a polgárok között.

Rjabcsuk bizakodik. Ukránként nem tehet mást, ez a sorsa. Nem tudja nem érdekelni Ukrajna. Hát igen: engem sem tud nem érdekelni, de az én ukrán sztorimban sokkal kevesebb a tragikus elem, és szemlélőként nem is vagyok annyira érdekes. A játék nem az én bőrömre megy, hanem egy szomszédos országban élő 45 millió másik emberére. Ebbe azért bele lehet érezni, ugye?


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »