A félig teli borospohár története

A félig teli borospohár története

Eltelt bő negyed század a rendszerváltás óta, alighanem ezért van késztetésünk gyakran körbenézni hazánkban – akár szó szerint, akár képletesen –, elmerengve afölött, mi minden másmilyen ahhoz képest, amilyen azelőtt volt, de ahhoz képest is, amilyennek a jövő titkait firtatva látni szerettük volna egykor. Leginkább kihasználatlan ziccereket szokásunk lajstromozni ilyenkor. Tény, hogy többet reméltünk az új időktől, bár az is érdekes, hogy mennyire volt valós alapjuk várakozásainknak. Hihettük-e ésszel, hogy egy-két évtized, és úgy felzárkózunk a nyugati világhoz, mintha sosem sújtott volna bennünket félszázadnyi keleti nyomorúság. Egyszerű igazságokat veszélyes boncolgatni, felületességhez vezethet, könnyen lyukra futhatunk. Maradjunk inkább annyiban: ország- és nemzetspecifikus nyűgeink mellett a globális folyamatok sem kedveztek merészebb álmainknak.

Miközben nem könnyű szakítanunk eredendő-jel­lem­ző pesszimizmusunkkal – és rendre eszünkbe jut a klasszikus Cseh Tamás-dal parafrázisa, mely szerint: csak húsz év múlva ne ez a dal legyen –, arról sem helyes megfeledkeznünk, hogy tényleg izgalmas dolgok is történtek velünk és körülöttünk. Hogy voltak és lettek a rendszerváltásnak és az utána következő időknek győztesei is. Arról tudok beszélni, amit ismerek, így sorolom ide az olyan kulturális jelenségeket, mint Magyarország fővárosa, a jégkorong vagy a borkultúra.

Mindig minden minimum két irányból közelíthető meg. Vizsgálhatjuk aszerint, honnan jutott el oda, ahova, és aszerint is, hogy az általunk feltételezett ­ideális állapotában milyen lehetne. Abszurd, de szemléletes példával: dohoghatnánk csalódottan, amiért a magyar jégkorong-válogatott nem az aranyért harcolt Kanadával a szentpétervári A csoportos világbajnokságon, hanem kiesett úgy, hogy csupán egy győzelmet aratott. Csakhogy nem hülyék vagyunk, hanem rajongó patrióták, ezért annak az egy – mindenképpen szenzációs – sikernek is örülünk, és jövőre azért szurkolunk teljes odaadással, hogy kedvenceink visszakapaszkodjanak a legjobbak közé.

Érvényesülhet-e effajta látásmód a magyar bor világára tekintve is? Jó kérdés, nem véletlenül te­­szem fel. Rengeteg körülményt és fejleményt kell itt figyelembe venni. Az ágazat eredményeiről, kihívásairól, gondjairól nem nekem kell megrajzolnom az aktuális problématérképet. Az elmúlt húsz év során sokszor tisztában voltam ugyan a nyűgök és a nehézségek nem kis részével, ám nemhogy szakemberként, szakíróként sem ábrázoltam magamat soha. Amit látok, azt fogyasztóként látom. A fo­­gyasz­tás érdekel. Ki tudom fejezni plasztikusabban is: a kulturális vonatkozások alakulásáról, a minőségről vagyok képes véleményt alkotni.

Innen nézvést egyrészt evidencia, hogy a magyar borkultúra úgy, ahogyan van, nem jöhetett volna létre a letűnt korok viszonyai között. Ahhoz, hogy megszülessen és szárba szökkenhessen, célratörő egyéni-egyedi szándékok, akaratok, törekvések százaira-ezreire volt szükség, valamint lehetőségekre és esélyekre, melyeknek köszönhetően azok kiteljesedhettek. A lehetőségeket és esélyeket az 1990-es évek megteremtették. A kapuk kinyíltak, a teljesítmények megmutatkoztak, a minőség megfogalmazta magát, a közönség fogékonynak bizonyult rá.

Az a következő fejezetekhez tartozik, hogyan folytatódott ez a kezdeti lelkesedést, a hihetetlen mértékűnek, elsöprő természetűnek tűnő startot követően. Két dolog jut eszembe erről, hogy melyik fontosabb, arról is lehet vitatkozni.

Az egyik, hogy a magyar nép nem lett borivó. Nagyon nem. A másik, hogy a magyar bor nem hódította meg a világot. Kicsit sem.

A kilencvenes évek közepén mind a kettőt kívánatosnak, elképzelhetőnek, elérhetőnek sejtettük. Csakhogy a forradalmat nem adják ingyen, sem itthon, sem a nagyvilágban. Így annak is lehet örülni, ha a revolúció helyett legalább az evolúció jeleit megfigyelhetjük. Nyilvánvaló, hogy Villány berobbanása, Szekszárd és Eger felzárkózása, a Balaton és környéke kiszínesedése, majd különösen Tokaj fel­emelkedése nyomán hihettük, hogy sokkal messzebbre vezethet ez az út. Hogy hódítás lesz belőle minden téren. Kicsit elvakíthatott bennünket előbb a cabernet-k és, utóbb a furmintok ragyogása. Amikor pedig arról beszéltünk, hogy a magyar bor világhírű volt, tehát megint az lehet, vagy arról, hogy Tokaj a legtöbbre képes édes boros régió a földön, nem számoltunk a megváltozott realitásokkal. Mondjuk azzal, hogy a borpiac más lett, nálunk jó­­val nagyobb termelők uralják, és száraz vörösben meg fehérben nem csupán a mennyiségek miatt nincs sanszunk, de azért sem, mert nem vagyunk különlegesek. És az is ide tartozik, hogy édes bort – ebben Tokaj révén kétségkívül zseniálisak vagyunk – hosszú-hosszú ideje nem akarnak inni a kellően vastag pénztárcájú fogyasztók.

Így nincsen sztorink. A franciákat, az olaszokat, a spanyolokat, a kaliforniaiakat, az ausztrálokat hagyjuk, nekik soha nem leszünk a versenytársaik. De a németeknek ott van a rizlingjük, az osztrákok megcsinálták a zöldveltelinit, az új-zélandiak a pinot noirt és a sauvignon blanc-t, a dél-amerikaiak a malbecjük vagy a carmenere-jük mellett úgy merlot-znak és cabernet-znek, mintha erre lettek volna kitalálva. Közben mi csak pislogunk, és azt ismételgetjük: ilyen kis területen ilyen sokszínűségre sehol másutt nem képes senki. Ez talán stimmel is – de nehezen megfogható, nehezen értelmezhető, üzenet sem építhető rá.

Nem is biztos, hogy ez baj. Egyáltalán nem egyértelmű, hogy a világ csakis arra való, hogy meghódítsuk. Lehet, hogy a magyar embernek kell meginnia a magyar bort. Miért ne tenné – ha valóban olyan színes és izgalmas választékot talál, amely minden igényt kielégít, méghozzá magabiztosan.

Ebben mennyit léptünk előre húsz év alatt? Sokat vagy keveset? Lehetett volna többet?

Ezekre a felvetésekre a legnehezebb jól válaszolni. Tudunk szebbnél szebb dűlőkkel, telepítésekkel ékes borvidékekről, fellendülő borturizmusról, újabb és újabb sikeres termelőkről – miközben a nagy generációtól lassan átveszi a munkát a következő –, és látjuk, hogy ha másutt nem, legalább Bu­dapesten sorra nyílnak a borbárok, amelyek teraszain hektószám isszák a rozét a csinos lányok és a snájdig fiúk. Ám az is igaz, hogy a bor – azaz: a jó bor – nem lett a mindennapok része. A közönség bővülget, de a szubkultúra szubkultúra maradt. Mert noha a húsz évvel ezelőtti állapotokkal szemben a jobb éttermekben, kávéházakban vagy romkocsmákban nagyobb kockázat nélkül rendelhető fröccs a ház borából, a legtöbben mégis a sörben bíznak. Ha ipari, akkor is, ha kisüzemi, akkor pláne. Ráadásul a boros progresszióról szóló diagnózis elsősorban a fővárosra vonatkozik, vidéken sok helyütt a jó boros környékeken sem érhető el az a jó bor, amelyet amúgy ott termeltek meg.

Hogy ez miért van így, azt nem egy ilyen tépelődős írás keretei között kell megfejteni, de abban biztos vagyok, hogy csak a bor árával semmi sem magyarázható meg érdemben. Valahogyan és valamiért nem sikerült általánosan vonzóvá tenni ezt a világot. Pedig ahogy a termelők, úgy a fogyasztók körében is végbement a generációváltás – ez az élet rendje –, borozni mégsem lett akkora vagányság, amekkora reményeink szerint lehetett volna. Szimp­lifikálok, de kikívánkozik belőlem: miközben a kézműves sör a hipszterkultúra alapvető részévé vált pillanatok alatt, a bor a yuppie-ké maradt, és ez kevés.

Úgyhogy változatlanul időszerű a kérdés: mi van a pohárban, és mennyi is van belőle? Hogyan fogalmazzuk meg ezt az állapotot? A személyes válaszom benne van szövegem címében. Meg­győ­ző­dé­sem, hogy ami történt, nem volt hiábavaló, és nem is kevés, az eredmények nem lesajnálhatók. Va­­ló­szí­nűbbnek tartom, hogy régen pontatlanul mértük fel a helyzetet. Persze az ember ilyen, muszáj hinnie benne, hogy amiről álmodik, annak a gyümölcseit ideje jöttén személyesen is leszüretelheti. Hogy még életében eljön a tejjel-mézzel folyó Kánaán. Talán annyi a lényeg, hogy többet kellene gondolnunk az utódainkra. Meg arra, hogy mégiscsak az a jó hozzáállás, ha nem felejtjük el, honnan indultunk. Az, hogy hova tartunk, menet közben úgyis kialakul. A Magyarország–Kanada-vb-döntőt pedig majd a déd­unokáink nézik meg helyettünk.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 10. 01.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »