A demokrácia cikluslogikája

A demokrácia cikluslogikája

Ma már természetesnek vesszük, hogy a pártok és a politikusok – kormányzatban és ellenzékben egyaránt – négyéves ciklusokban gondolkodnak, a négyévenkénti választásokhoz igazítják lépéseiket, cselekedeteiket, döntéseiket.

A képviseleti demokrácia alapvető vonása, hogy a nép nem önmaga kormányoz, hanem kiválasztja azokat a pártokat és képviselőjelölteket, akikre rábízza az ország irányítását.

A pártok, kormányok és képviselők azonban hatalmon akarnak maradni; s mivel a választások általában négyévente vannak, ezért a gondolkodásuk és stratégiájuk ehhez igazodik. Ez a cikluslogika.

Kérdés: jó-e ez vagy nem jó a demokráciának?

Ahhoz, hogy erre válaszoljunk, előtte még tisztáznunk szükséges: mi motiválja vagy mi kellene hogy motiválja a választásokon induló pártokat és képviselőjelölteket?

Az elsődleges, mondjuk úgy, ideáltipikus – vagy ha úgy tetszik, naiv – kiindulópont csak az lehetne, hogy a pártok és jelöltek azért szeretnék elnyerni a választók bizalmát, hogy a nép által, a népért és a nép érdekében kormányozzanak – ahogyan azt már Abraham Lincoln is kifejtette (előtte pedig Kossuth Lajos, hasonló szavakkal).

Ebből pedig az következ(het)ne, hogy számukra a hatalom megszerzése és megtartása csak eszköz a népképviselet szempontjából, a hatalom azért kell számukra, hogy a népet szolgálják (a miniszter szó eredeti, angol jelentése is ez: ministry, azaz szolgálat) a legjobb tudásuk szerint.

Ebből a szempontból pedig tulajdonképpen teljesen mindegy lenne, hogy milyen gyakran, három-, négy- öt- vagy többévente tartanak választásokat egy országban, hiszen a politikusok és kormányok nem azt nézik, hogy hány év múlva lesznek a választások, hanem kizárólag arra figyelnek, hogy milyen döntések segítik elő rövid, közép- és hosszú távon az általános közjót. Azaz a mesterséges időintervallumoktól függetlenül hozzák meg felelős és átgondolt döntéseiket a kormányok.

Mindezeket a vállaltan álnaiv sorokat azért írtam le, mert valójában mára teljességgel elfelejtkeztünk a demokrácia eredeti vonásai­ról, arról, hogy mi a népképviselet alapvető értelme és funkciója.

Ma már természetesnek vesszük, hogy a pártok és a politikusok – kormányzatban és ellenzékben egyaránt – négyéves ciklusokban gondolkodnak, a négyévenkénti választásokhoz igazítják lépéseiket, cselekedeteiket, döntéseiket.

A cikluslogika vagy cikluspolitika a leglátványosabban a kormányzatok munkájában érhető tetten: a választások utáni első év az új kormány szerkezeti-intézményi összeállításával, a szükséges – és kevésbé szükséges – személycserékkel, valamint a választási ígéretek egy-két látványos elemének gyors teljesítésével telik el. A második év a tettek éve: ekkor lehet és kell megvalósítani azokat az intézményes és egyes területeket érintő reformokat, amelyek ugyan széles rétegek érdekeit, egzisztenciális helyzetét sértik vagy sérthetik, viszont elengedhetetlenek az ország működőképessége szempontjából.

Ezekre a legalkalmasabb a ciklus második éve, mert itt még lehetőség van arra, hogy a következő két év során a reformok negatív felhangjai visszaszoruljanak a közvéleményben és a változások megszokottá váljanak. A ciklus harmadik és negyedik évében, a választásokhoz közeledve pedig nem marad más, mint olyan jóléti intézkedések meghozatala, amelyek már kifejezetten a választások megnyerését, a hatalmon maradást szolgálják.

Ezek a kormányzati lépések – éppen a hatalmi szempont felülkerekedése okán – gyakran túlzottan rövid távúak és megalapozatlanok, s ennélfogva hosszú távon nem használnak, hanem ártanak a közjónak – tágabban a népképviseletnek.

Ebből a szempontból kell üdítő kivételként megemlíteni az Orbán-kormány migrációs politikáját: a schengeni határok szigorú védelme, a bevándorlás megállítására tett erőfeszítések, illetve nem pusztán a magyar, hanem az európai kultúra és civilizáció megmentéséért tett erőfeszítések – Pozsonyban és Bécsben – olyan hosszú távú, több ciklust átívelő, évtizedekre szóló koncepció részei, amelyek valóban messze-messze túlmutatnak a cikluslogikán.

S teszi mindezt annak ellenére az Orbán-kormány, hogy fennáll a veszélye, az Európai Unióban az alapító magországok szemében afféle fenegyerekké, sőt páriává válhatunk, akiket akár még szankciók is sújthatnak, amelynek következtében megrendülhet a kormány belpolitikai pozíció­ja is. E veszélyek vállalása mutatja meg igazán, hogy az Orbán-kormány migrációs politikája messzemenőkig a népképviseleti elvet tartja szem előtt.

Ám az Orbán-kormány példája valóban a nagy kivételek közé tartozik; a modern demokráciákban a hatalmi és cikluslogika (egyik következik a másikból) vált jellemzővé. És ami igazán döbbenetes: szép csöndesen elfogadtuk ezt, mintha ez lenne a természetes.

Elfogadták a mindennapi emberek, elfogadta a közvélemény, elfogadták a médiumok (bár utóbbiak irányítottsága, amit ha máshonnan nem, hát Udo Ulfkotte könyvéből megismerhettük, külön elemzést igényelne), s többé-kevésbé elfogadták a politikai elemzők is mint realitást.

És természetesen mindez valóban realitás; hogy miért jutottunk idáig, annak számos oka van. Történetileg nézve fontos fordulat volt, hogy a politika és a kormányzás kikerült az öröklési és származási alapon hatalmat gyakorlók kezéből, azaz megszűnt arisztokratikus jellege – ami természetesen örvendetes fejlemény –, s az általános választójog elterjedésével olyan emberek kerülhettek a hivatásos politikába, akik számára ez karrierpályát, egzisztenciális érvényesülést jelent, s egyben bekerülést a modern kori kiváltságos elitbe.

A hatalmi elitbe kerülés legalább olyan vonzó, mint utána az abban való megmaradás vágya, s ebből máris, egyenesen következik a cikluslogika érvényesülése, amely sokkal inkább segít a hatalmon maradásban, mint a hosszú távú kormányzati gondolkodás.

Ám sopánkodás helyett érdemes adottságnak tekintenünk a cikluslogikát, a hatalmi politika rövid távú gondolkodását, amely önmagától aligha fog megváltozni a következő évtizedekben. Márpedig ez valóban nem javítja a demokratikus kormányzás hatékonyságát egyetlen országban sem, s nem kedvez a hosszabb távú, stratégiai gondolkodásnak. Európa számos országa szenved ettől a jelenségtől immáron évtizedek óta.

De vajon van-e megoldás a képviseleti demokrácia e bajára? S főleg, vajon demokratikus megoldás van-e erre a bajra?

Ha jól látom, az európai uniós elit az állandósuló gazdasági válság és bizonytalanság közepette hajlik arra, hogy kevéssé demokratikus vagy nem demokratikus megoldásokat válasszon. Ennek egyik megnyilvánulása, hogy az unió vezetői magukhoz kívánják ragadni a kezdeményezést, s a legfelső szinteken meghozott döntéseiket megpróbálják lenyomni a tagállamok torkán.

Ezáltal visszatérnének egyfajta arisztokratikus, birodalmi kormányzáshoz, amelyik úgy emelkedik felül az országok rövid távú és radikális reformlépéseket nem vállaló politikáin, hogy helyettük hozná meg az általuk kívánatosnak tartott, állítólag hosszú távra szóló döntéseket. Sőt, időnként soha meg nem választott, technokrata szakembereket delegálnak egyes tagállamok élére – miként történt ez Mario Monti Olaszország, illetve Joannisz Papalekasz Görögország élére helyezésekor 2011-ben.

Ez a koncepció azonban azért nem működhet, mert a függetlenségüket és nemzeti önállóságukat nemrég visszanyert közép-európai országok, főleg a visegrádi négyek ezt nem fogadják el, mert – teljes joggal – ragaszkodnak a demokrácia népképviseleti szelleméhez.

Egy másik elképzelés a gazdasági és pénzügyi világelit részéről mutatkozik meg: ők olyan globális kormányzásban látják a megoldást, amelyikben a gazdaság átveszi a terepet a politikától, másképpen, a globális piaci szereplők az állam helyére lépnek és felvállalják a kormányzás „nehéz és fáradságos” feladatát – hosszú távú célokkal, megszabadulva a választások okozta nehézségektől…

Talán van más, demokratikus megoldás is, amelyik nem szakít a választásokkal – ami a demokrácia magva a mai napig –, hanem inkább lazít annak merev, ismétlődő rendszerén. Ezen érdemes hosszú távon – nem cikluslogikával! – gondolkodni.

Fricz Tamás

A szerző politológus


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »