A dél-koreai-magyar rokonság

A dél-koreai-magyar rokonság

Három évtizede nem látott tüntetésektől hangos Dél-Korea és az eseményekről tudósító nemzetközi sajtó. Egyes becslések szerint a nyolcszázezret is elérhette a Pak Kunhje államfő elleni demonstrációk résztvevőinek száma. Az eseményeknek van előzményük az ország történelmében, ezért vessünk egy pillantást arra, majd három évtizede miért vonultak több mint egymillióan ugyanitt az utcákra.

A most zajló eseményekben akár a koreai–magyar lelki rokonság bizonyítékát is fel lehetne fedezni. Pak Kunhje, Korea 2013-ban beiktatott, nem mellesleg első női elnöke ellen ugyanis azért kezdődtek tüntetések, és azért kezdte meg egy hatvanfős nyomozócsoport a tevékenységét vele szemben, mert egy hivatalos tisztségekkel nem rendelkező nő – Csoj Szunszil – az elnökkel ápolt kapcsolatait használta ki arra, hogy nagyvállalatokat vegyen rá, adományozzanak több millió dollárnyi támogatást két nonprofit szervezetnek. Az így befolyó összeg azonban később saját hatáskörébe került. Csoj Szunszilról kiderült, hogy beleszólása volt állami kinevezésekbe, miközben Pak Kunhje kommunikációját is nagyban formálta, olyannyira, hogy egyes beszédeit is Csoj írta, mindeközben pedig betekinthetett a legbizalmasabb állami anyagokba, jelentésekbe. Az, hogy az államfő lemond-e, és mi lesz a vizsgálatok eredménye, a közeljövőben eldől, de talán legalább ennyire érdekes kérdés az is, miért reagált ilyen érzékenyen a társadalom a történtekre.

Az első diáktüntetések

A második világháborút követő hosszas egyeztetések eredményeként 1948-ban létrejött a Koreai Köztársaság és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság. Ez utóbbiról letisztult kép él a fejünkben: ki ne ismerné a képeket, amikor a háromgenerációs államvezetés – aktuálisan kedves – vezetője épp megtekint valamit, felavat vagy átad, illetve azt, ahogy sportolók kérnek bocsánatot második helyezésükért, vagy éppen komplett futballcsapatok kerülnek munkatáborba. Közismertek a nyomorról szóló történetek, az agresszióval kompenzált kilátástalanság. Dél-Koreáról ritkábban hallunk, ha mégis, akkor ázsiai kis tigrisként dicsérik, fejlődését példaként állítják elénk.

A Koreai Köztársaságot 1948. augusztus 15-én kiáltotta ki Li Szin Man. Az első elnök könyörtelenül számolt le – főként baloldali – politikai ellenfeleivel, és ő vívta meg 1950 és 1953 között a koreai háborút, ám az azt lezáró panmindzsoni fegyverszünetet nem akarta elfogadni, mert szerette volna egyesíteni a két Koreát, hogy annak vezetője lehessen. Összesen négyszer választották elnöknek, de bizonytalan politikai rendszere miatt Korea lassan heverte csak ki a háborúk okozta sokkot és hanyatlást. Utolsó megválasztását követően, 1960-ban tömeges diáktüntetések törtek ki országszerte, és miután a tömegbe lövetett, aminek következtében 125-en vesztették életüket, lemondott.

Apu színre lép

Rövid átmeneti időszakot követően, 1961 májusában került puccsal hatalomra Pak Csong Hi, a jelenlegi elnök asszony apja, aki a tekintélyelvű, autoriter rendszert ötvözte a páratlan gazdasági fejlődés alapjainak a lefektetésével. Amikor magához ragadta a hatalmat, Dél-Korea szerényebb körülmények között élt, mint északi testvére, ugyanis utóbbi területén volt fejlettebb az ipar a szétválás előtt, és a kommunista ország jelentős támogatást kapott a Szovjetuniótól, Kínától, de még Kelet-Németországtól is.

Pak demokratikus szavazással újra bevezette az elnöki rendszert, és a katonai vezetés más magas rangú tagjaival együtt vállalta, hogy nem indul a választásokon. Ennek ellenére a Demokratikus Köztársasági Párt jelöltjeként 1963-ban ő lett az ország elnöke. Ötéves gazdasági tervet hirdetett, amelynek egyetlen prioritása a fejlődés és a modernizáció lett. Jelszava: „Előbb a fejlődés, aztán az újraegyesítés.” Ennek érdekében kiegyezett az ősi ellenség Japánnal, és megállapodást kötött az Egyesült Államokkal is, amelynek oldalán 1966-ban belépett a Vietnam elleni háborúba. Cserébe segélyt és az oly fontos tőkét kapta jutalmul. A városok gyors fejlődésnek indultak, de a vidék, a nagyszámú parasztság mit sem érzett meg ebből. Érzékelve ezt meghirdette az Új Vidék mozgalmat, hogy így zárja az ollót a vidéki és a városi élet színvonalbeli különbsége közt.

Hatvanhétben ismét nyert, ezután úgy módosította az alkotmányt, hogy az addig két egymás utáni elnöki ciklust harmadik is követhesse. Erre nagyszabású tiltakozások kezdődtek, nem először és nem is utoljára. Ennek ellenére 1971-ben ismét megválasztották, majd 1972-ben új alkotmányt fogadtatott el, amely már hatéves elnöki ciklust szabott meg korlátlan újraválasztás lehetőségével, és gyorsan meg is választatta magát. Mindeközben ötéves tervet ötéves terv követett, 1979-es meggyilkolásáig összesen négy ilyen ciklus indult el. Megerősödött a vegyipar, növelték az acéltermelést és az olajfinomítók kapacitását. Ám a gazdasági robbanás gerincét a Pak gazdaságfilozófiájának megfelelően exportra termelő csebolok adták.

Családban marad

A szóösszetétel első fele a jólétre utal, a -bol utótag pedig azt jelenti: klikk, klán. A vállalkozásnak ez a tipikusan dél-koreai formája olyan konglomerátumokat jelent, ahol az anyavállalat több leányvállalat felett diszponál, amelyek a gazdaság legkülönfélébb ágazataiban tevékenykednek. Nemegyszer ülnek családtagok a konglomerátum minden egyes fontosabb posztján. Akadnak tisztségek, amelyek örökölhetők, és még mindig gyakran köttetnek érdekházasságok egy-egy ilyen monstrum között. Ám mindezzel együtt a cégek sikerével az egész társadalom is jól jár.

A csebolok robbanásszerű fejlődését két erő hajtotta: a nemzetközi kölcsönök és az „apró baráti szívességek”. A különböző területekre a kormány válogatta ki a cégeket, majd ezeket felpumpálta nemzetközi kölcsöntőkével. Garanciát is vállalt arra az esetre, ha egy cég nem volna képes visszafizetni azt, és a hazai bankok kölcsönével egészítette ki a pénzt. Titkuk abban is rejlett, hogy nemcsak egy-két termékre összpontosítottak, hanem a termékek rendkívül széles skálájára. Mára a harminc legfontosabb csebol adja a dél-koreai nemzeti össztermék több mint hetven százalékát, csak a Samsung húszszázaléknyit tudhat magáénak ebből. A vállalat árbevétele 2014-ben 305 milliárd dollár volt, ez nagyjából a magyar nemzeti össztermék háromszorosának felel meg. A cég félmillió embert foglalkoztatott ekkor.

Fő az ideológus

Pak Csong Hi politikai regnálását folyamatos tiltakozás, a demokráciáért való mélységes aggódás kísérte, és mi tagadás, módszerei nem mindig voltak úriemberhez méltók. Ezzel párhuzamosan egy elmaradott, döntően rurális társadalomból faragott ipari nagyhatalmat, és a folyamat azt követően sem torpant meg, hogy 1979-ben végzett vele saját titkosszolgálatának a vezetője. Pak Csong Hi hatalmát erősítette és nagyban formálta annak idején egy titokzatos háttérember, Csve Temin. Ezekben az időkben ismerték meg egymást a két férfi most botrányba keveredett lányai: Pak Kunhje és Csoj Szunszil.

Pak Csong Hi halálát követően, 1980-tól a verkli ment tovább: új elnök, új alkotmány, diplomáciai sikerek, töretlen gazdasági fejlődés és ellenszenv. Cson Duhvan megerősítette Korea politikai és gazdasági kapcsolatait elsősorban Japánnal, az Egyesült Államokkal, Kínával és a Szovjetunióval, megnyitotta hazáját a külföldi befektetők előtt, a GDP szárnyalt, az export egyre bővült. Elnöksége alatt először találkozhattak újra északi és déli családok. Sokat áldozott a kultúrára, és ekkor nyerte el Dél-Korea az 1988-as olimpia megrendezésének jogát. Ennek ellenére népe nem tudta megbocsátani neki hatalomra kerülése kétes körülményeit, az 1980-as rendkívüli állapotot és a diáklázadás erőszakos leverését. 1988-ban több mint egymillióan vonultak utcára, távozását követelve. Szűk három évtized telt el az események óta, és a dél-koreaiakat ismét az utcákon találni, nem is csekély számban, mert számháború ide vagy oda, nagyjából egymillióan lehetnek.

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 11. 26.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »