A Csodacsapat

Magyarok generációi nőttek föl úgy, hogy nem volt részük hasonló élményben, nem élhettek át olyan szilaj örömünnepet, mint most mi a franciaországi labdarúgó-Európa-bajnokság csoportküzdelmeinek során. Néhány perccel a portugálok elleni meccs – nem túlzás, az Eb eddigi legjobb, legsziporkázóbb összecsapása volt ez a 3-3 – lefújása után még hitetlenkedve írom ide a tényt, amire reális lehetőségként úgy tíz napja gondolni is alig mertünk, azt is legfeljebb csak magunkban: Magyarország csoportelsőként, veretlenül jutott a legjobb tizenhat közé. Eközben Portugália csapata, amelyik számos sztár mellett a soraiban tudja a világ egyik legjobb futballistáját, a harmadik helyről épphogy túlvergődött a csoportkörön.

Egyszerűen nem találom a szavakat, a jelzőket nemzeti tizenegyünk teljesítményének értékelésére, az érzéseim leírására. Megpróbálom hát valahogy körülírni ezeket. Eszmélésem óta azt hallottam mindenhonnan, hogy a magyar foci szégyent hoz ránk, hogy gyalázatos, a kollektív örömszerzés helyett csak a közösségi kudarcok forrása. Mintha valamikor, az aranykor végeztével, az 1954-ben elveszített berni döntővel, Puskás, Kocsis, Czibor és annyi más legenda forradalom utáni külföldre távozásával kizökkent volna az idő, s egy véget érni nem akaró hanyatlástörténet szemtanúi lettek a magyarok egymást követő nemzedékei. A nekibuzdulásokat, a részsikerek nyomán felszikrázó lelkesedést rendre koppanás, csalódás követte, amelyekre dühösen vagy egyre inkább lemondó legyintéssel reagált a közönség.

Az első igazi futballélményem az 1978-as argentin világbajnokságra való kijutás – Bolívia lerohanása –, majd az ott elszenvedett három vereség volt. Az akkori meghatározó játékosaink, Nyilasi, Törőcsik és a többiek jórészt csak szidalmakat kaptak, hiszen úgymond hol voltak ők Albertéktől vagy az Aranycsapattól. Aztán eltelt néhány év, és Nyilasiék, majd Détáriék lettek az etalon, akikhez képest a közítélet szerint labdába sem rúghattak az utódok. Később már hanyatlás sem volt: poshadt, reménytelen állóvízzé vált a magyar labdarúgás, megfosztva a világversenyekre való kijutás esélyétől.

Nincs most itt hely és lehetőség elemezni a mostani diadalmenet okait, csupán azt érdemes rögzíteni, hogy hihetetlenül rövid idő alatt valóságos forradalom zajlott le a magyar válogatott körül, amelyben kulcsszerep jutott a német közegből érkezett Dárdai Pálnak és Bernd Storcknak. Talán a német munkafelfogás és precizitás volt, amely igazi csapattá formálta az igenis jó képességű játékosainkat – Gerát, Dzsudzsákot, Szalait és társait –, de biztos, hogy kellett ebbe valami sajátosan magyar is. A lelkesedés, a legjobb értelemben vett fanatizmus és a hazaszeretet eggyé forrasztott csapatot és szurkolót stadionon (és határokon) belül és kívül. Kiderült, hogy van az a hit, amely hegyeket mozgat meg.

Nem tudom, hogy mitől más a foci, mint a többi sportág, és hogyan képes megnyitni az egyéni és közösségi létezés sporton túli dimenzióit. Boldog vagyok, hogy ott lehettem szombaton Marseille-ben, amely már órákkal a mérkőzés előtt felszabadult magyar örömünnep helyszínévé vált. És a stadionban tudtam, hogy nem lesz baj, még ha vezetett is Izland. Ez a magyar válogatott helyrezökkentette az időt; végre a dicsőséges múlt múzeumába helyezte az Aranycsapatot – amelynek emléke bizony nyomasztotta is az utódokat –, büszkén, bátran a magasba emelte a tekintetét, s visszaszerezte nekünk a jelent.

Valóságos csoda, amit véghezvitt a csapatunk, és a történet folytatódik. Hajrá, Magyarország!

Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben jelent meg. A megjelenés időpontja: 2016. 06. 23.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »