A centrális erőtér megizmosodása

A centrális erőtér megizmosodása

A kvótaellenes népszavazás hozadéka messze meghaladja a jó politikai válaszok miatt kialakult tavalyi stabilizálódást.

A kvótaellenes népszavazás a keresztény-nemzeti centrumerők számára politikai szempontból egyértelmű győzelemmel végződött, legfeljebb kommunikációs szempontból tűnik döntetlennek a küzdelem. Téved azonban, aki azt hiszi, hogy a politika csak a kommunikációról szól.

Nem is olyan régen, a Fidesz–KDNP-nek ismét alkotmányozói felhatalmazást hozó 2014-es választás után, új erőre kaptak a baloldali kormányellenes körök. Pontosan csak találgatni lehet, mi történt, de biztosan szerepet játszott benne az év három választásában megfáradt kormányerő, a legfeljebb csak a virtuális térben létező internetadó elleni tüntetések vagy több befektetési alap kisbefektetőket sújtó botrányai. Mindez 2015 tavaszára a Fidesz-szavazók kedvét szegte, és nem álltak ki az alkumentes alkotmányozó többség fenntartása mellett két kerület időközi választásán.

Akkor úgy tűnt sok reménykedő kormányellenes gondolkodónak, hogy akár a 2010-re kialakult centrális erőtérnek is vége lehet, és a régi baloldal vagy a magukat szerénytelenül a „XXI. század pártjaiként” emlegető Jobbik és LMP, esetleg ezek „perverz koalíciója” közösen legyőzhetik, vagy legalábbis újra megszorongathatják a keresztény-nemzeti centrumot. Tudjuk, hogy nem így alakult. Az ellenzéki pártok nem erősödtek meg, se ötletük, se személyzetük, se akciójuk nem volt ehhez. A 2006-tól formálódó, a 2008-as szociális népszavazásban először manifesztálódó és a 2010-es választásban politikai mandátumot szerző „centrális erőtér” pedig 2015 nyarára ismét megtalálta egyensúlyát. Ebben nagy szerepe volt az illegális bevándorlásra adott gyors, hatékony és a pártszimpátiától függetlenül a magyarok túlnyomó többsége szerint helyes kormányzati válasznak.

A kvótaellenes népszavazás hozadéka azonban messze meghaladja a jó politikai válaszok miatt kialakult tavalyi stabilizálódást. Nem kutatásban és nem is konzultációban alakult ki, hanem egy alkotmányos intézmény segítségével vált mindenki számára világossá, hogy a centrum 2015 végére nemcsak visszaszerezte 2014-es támogatottságát, de tovább is tudott erősödni. A 3,3 millió belföldi, nemmel szavazó ugyanis lényegében mind a keresztény-nemzeti erőtér vonzásába tartozik. Nem mindegyikük kormánypárti szavazó, de kivétel nélkül támogatói a kormánynak egy stratégiai kérdésben.

Ha mindezt koncentrikus körökként képzeljük el, elmondható, hogy a kabinetnek van legalább egymillió elkötelezett híve (ők azok, akik a tavalyi nemzeti konzultációban kiálltak mellette), a kormánypártnak több mint kétmillió szavazója és a kormányprogram lényegének több mint hárommillió támogatója, amelyek egymásra épülő gyűrűként vonják körbe az elkötelezett hívek táborát.

Mindez azt jelenti, hogy a politikailag aktív ötmillió felnőtt állampolgár kétharmada, 3,3 millió magyar (64-66 százalék) a kormányprogram támogatója, egyharmada, legfeljebb 1,5-2 millió honfitársunk pedig kritikusa. Ennél nagyobb felhatalmazás egy demokratikus rendszerű, szabad országban nehezen képzelhető el. Természetesen igaz, hogy a „hallgatás beleegyezés”, így a távolmaradók jelentős részéről is feltételezhető a hallgatólagos támogatás, de erre a sötétben való tapogatózásra nincs is szükség ahhoz, hogy kijelentsük, a centrális erőtérnek ma már alkotmányozó kétharmados többség nélkül van társadalmi kétharmada.

Győztesek…

A kvótaellenes népszavazás tehát hasonló hatással járt, mint a nemzeti konzultáció és a békemenetek, csak még nagyobb dimenzióban. 3,3 millió ember mobilizálása egyértelműen felmutatta a kormányerő mögötti erőt. Lehet, hogy a 150-170 ezer „nettó” érvénytelen voks (minden választáson van 50-70 ezer tudatos vagy véletlen érvénytelen szavazat, ezeket tehát nem szabad összevonni) leadói tömegnek érzik magukat és örülnek viccesnek gondolt új politikai identitásuknak, de a helyzet az, hogy jóindulattal is csak a huszadát jelentik a kormány mellett kiálló közösségnek.

Érdekesség, hogy bizonyos értelemben a kormány ellen kampányoló politikai erők is győztesnek tekinthetőek. A „bevett” ellenzéki pártok bénultsága miatt e kis pártok, amelyek korábban a közvélemény-kutatásokban nem látszottak, most erősebbnek tűnnek és fenyegetést jelentenek a hagyományosan nagynak gondolt ellenzéki szervezetekre. Az érvénytelenségre buzdítókról már volt szó. Nincsenek sokan, nem is egységesek, mégis beszédes, hogy a leadott szavazatokból hozzájuk sorolható 4-5 százalék (az örök érvénytelenek nélkül) azonosítása után a Kétfarkú Kutya Párt bejelentette felnőtté válását és azt, hogy mégiscsak érdekelné a hatalom. Olaszországban – más helyzetben, mégis tanulságosan – a humorista Beppe Grillo által alapított Öt Csillag Mozgalom ma már a legnépszerűbb politikai közösség.

Ugyancsak örülhetnek a liberálisok, akik a szavazatok csaknem két százalékával szintén önálló erőt mutattak fel. Ha elhitetik a baloldali választókkal, hogy e szavazók elsősorban liberálisok (a Nézőpont Intézet adatai szerint Fodor Gábor pártja most egy százalékon áll), jelentősen megnő a tárgyalóerejük a baloldalon belül. Egy-két százalékos saját tábor belépő lehet a már formálódó új baloldali összefogásba, amely azonban a 2018-ban vélhetően megszerezhető 30-50 hely szűkössége miatt csak erős jelölteket fogad be. Az igen kampányt árulásként beállító, baloldalról érkező kritikák ellenére úgy tűnik, hogy Fodor Gáborék számára a fennmaradáshoz nélkülözhetetlen saját tábor érdekében az igen kampány volt az egyetlen racionális út, hiszen így teljes egészében kisajátíthatták ezt a pólust, és láthatóvá váltak a politikai matematikában is.

…és vesztesek

A népszavazás két vesztese a baloldal és a Jobbik. A legjobb védekezés a támadás elvét megfogadva ezt a népszavazás estéjén próbálták tagadni, de mindez jottányit sem változtat a tényeken.

A Jobbik már a centrális erőtér stabilizálódásával egyidejűleg gyengülni kezdett. A „néppártosodás” fedőnéven indult választógyűjtésük kudarcot vallott, 2016 nyarára pedig legkésőbb zsugorodásnak indult a szavazótábor, minden kutatócég egybecsengő eredménye szerint. A kellemetlen helyzetet elhallgatással és láthatatlansággal palástolta a pártvezetés. Még a politika iránt érdeklődőknek is nehéz volna megmondaniuk, mit csinált a tavaszi ülésszak vége óta a Jobbik.

Ehhez a kibekkelésre játszó helyzethez új tudásként a népszavazás annyit tett hozzá, hogy a pártvezetés számára kiderült, nem tudja irányítani saját szavazótáborát sem. Vona Gábor ugyan nemmel szavazott, ő és pártja azonban egyáltalán nem mozgósította a jobbikosokat. Szíve mélyén a pártvezetés azt remélte, hogy így a szavazók nem is mennek el, és a népszavazást a kormány kudarcaként tudják beállítani. Ez nem sikerült, a néppártosodó Jobbik pedig elszenvedte második vereségét. A zsugorodó táborról kiderült: nem is kötődik annyira a pártjához.

A baloldal számos szereplője sem örülhet az eredmények, hiába tett úgy vasárnap este. A távoltartásra koncentráló kampányuk mérsékelt sikert hozott. Igaz, hogy négy és fél millió magyar nem jelent meg a referendumon, de közülük hárommillió amúgy sem szokott. A maradék másfél millió szavazó is legfeljebb a parlamenti választások alkalmával mozgósítható – ha lát esélyes vagy szimpatikus kínálatot –, közel sem biztos, hogy ezúttal a baloldal kérését teljesítve nem jelent meg. Bizonyos értelemben a demobilizáció tehát praktikus önámítás.

Mivel nem tudható, hányan követték távol maradva a baloldal kérését, a baloldal ellenőrizhetetlenül kisajátíthatja magának e polgárokat. Ideig-óráig működhet a dolog, de keserű ébredés lehet belőle. A baloldali pártok gyenge teljesítménye alapján könnyen elképzelhető, hogy e szavazók a baloldaltól is elfordultak és keresik az új baloldali pártot (amely a mostani osztódási sebesség mellett aligha várat sokat magára). Egy szóval a népszavazástól távol maradók egy része bizonyára a baloldaltól is távol szeretne maradni.

Döntetlen kommunikációs csata

Az eddig felskiccelt reálpolitikai folyamatok mellett azt sem szabad szó nélkül hagyni, hogy a kommunikációs térben egyáltalán nem ilyen egyértelmű a helyzet. Hiába a ritkán látott sok szavazó kiállása a kormány mellett, az ellenzék sikerrel bizonytalanította el a nemmel szavazó tábort. A kommunikációs csata a népszavazás után döntetlenre állt. Az ellenzék és a brüsszeli elittel összedolgozó nyugati média fegyvere az „érvénytelenség” abszolutizálása volt.

Tény, hogy az 50 százalék alatti részvétel miatt a népszavazás alkotmányjogi értelemben nem volt érvényes, de az is, hogy ezt a szigorú előírást 2010 után állították helyre, hogy az érvényességhez csak 800 ezer kormányellenes szavazat hiányzott (ebben az esetben a kormány „csak” 80 százalékos győzelmet aratott volna), illetve hogy az érvényesség semmihez sem volt szükséges. Mivel Magyarországon az alkotmány értelmében az alkotmány módosításáról nem lehet népszavazást tartani, egy alkotmányos jelentőségű, a szuverenitást érintő kérdésben valójában legfeljebb véleménynyilvánító referendum rendezhető. Olyan, amelyből alkotmánymódosítási kötelezettség származna, nem. Éppen ezért az érvényességre egyáltalán nincs szükség.

Persze attól még, hogy a kvótaellenes népszavazásnak nem volt közjogi tétje, lehet közjogi következménye. Ahogy egy választásnak, egy nemzeti konzultációnak vagy egy nemzetközi szerződésnek is lehet. A népszavazás eredménye – az aktív választók kétharmadának támogatása – elsősorban megerősítés az Országgyűlésnek, hogy saját akaratából módosítsa az alkotmányt. 2016 elején a terrorvészhelyzet alkotmányos szabályozásakor az ellenzék magas árat (a tervezet felpuhítását) követelte a támogatásért cserébe, az egyértelmű népszavazási eredmény után ezt sokkal nehezebben teheti meg.

A szükségtelen érvényesség helyett azonban szükség lett volna a kormány oldaláról egy saját elérendő célkitűzésre ahhoz, hogy támogatói valóban győztesnek érezhessék magukat. Ha például a kormány hárommillió nem szavazatban jelölte volna meg a sikert, most nyugodtabban hirdethetné saját győzelmét. A modern kommunikációtudományban ezt szokás várakozásmenedzsmentnek nevezni, amelynek jelentőségét csak akkor érzi az ember igazán, amikor látja, hogy egy csata ellenzéki vesztesei győztesként örülnek vereségüknek.

Mráz Ágoston Sámuel

A szerző politikai elemző, Nézőpont Intézet


Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »