A Budaházy-per – kicsit másképp

Végigültem a keddi, ítélethirdető tárgyalást. Láthatóan ezzel az ítélettel sem a vádlottak, sem a családtagok, barátok nem számoltak komolyan. Miért? Mert nem ez, nem így, nem azért történt. Mert a jog szerint sem lehetne így. Ha a jog az erkölcs minimuma, akkor ez az ítélet hova sorolandó?

Mit láttam én?

Egy botrányos ítéletet, majd négy órányi bírói indoklást, amely arról szólt, hogy a bizonyítékok nem elég megalapozottak, a tanúk és tanúvallomások nem elég hitelesek, a "terrorcselekményre" vonatkozó jogalkalmazásra még nincs precedens, és az ügyészség szégyellje magát, hogy nem hozott jobb bizonyítékokat a vád, és következésképp az ítélet alátámasztására. És tucatszor elhangzott, hogy bár érték ilyen vádak az eljárást, de vegyük tudomásul, hogy ez nem koncepciós ügy. A bíró végig motyogva, az orra alá beszélt, vontatottan. Nehezen hagyták el azok a mosakodósnak érzett szavak azt a szájat. Vajon miért?
A Himnuszt ülve hallgatta végig.

Láttam egy ma még névtelen, de karrierista, feltörekvő ügyészt, aki semmit nem csinált az ítélethirdetés és indoklás alatt (értsd: nem jegyzetelt, nem gépelt), majd a laptopjáról felolvasta a súlyosbítást kérő, kész fellebbezési kérelmet. Mintha előre tudott volna már mindent, és előre el lett volna készítve már maga a fellebbezés is, mind a 17 emberre vonatkozóan, részletekbe menően. Vajon ez mire utal?
A Himnuszt ülve hallgatta végig.

Láttam a hozzátartozókat, szeretteket, barátokat. Akik nem akartak hinni a fülüknek. Értetlenül sírtak. Mert el sem köszöntek. Mert erre nem készültek. És összeomlottak, hogy az igazság sem itt nincs, sem odaát. Kire számíthatnak? A 17 ember szűkebb és tágabb családja, barátai. Gyermekei. Több száz ember. Ez az ítélet vajon példát statuál? Megrettent? Nem. Ez a több száz emberben a dacos ellenállás, a bosszúvágy angyalának megszületését segíti. Már nem 17, hanem több száz. Nos, kinek az érdeke ez?

És láttam a vádlottakat. Fiatalok, életerősek, alkotó és teremtő erejük teljében, családdal, gyerekekkel. Hazaszeretettel. Igazságérzettel. Daccal. Felemelt fejjel. Mikor a bíróra, az ügyészre néztek, villogott a tekintetük. Mikor a szeretteikre, könny futotta el a szemüket.

A magyar jogtörténetben először fordult elő, hogy ilyen súlyos elsőfokú ítélet esetén nem rögtön előzetesbe helyezték a vádlottakat. Vajon most miért? Félelem? Lelkiismeret-furdalás?

Láttam "vadmagyarokat", akik azt kérték számon a hozzátartozókon, hogy azok a bírói, majd sokadik rendőri felszólításra végül elhagyták a tárgyalótermet. Ők is, csak ők utolsóként. Igaz, a "vadmagyarok" közül egyik számára sem volt tétje annak a napnak. Számukra nem állt fenn annak a lehetősége, hogy úgy menjenek előzetesbe, és évekre börtönbe, hogy utoljára azt látják, az anyjukat, feleségüket, testvérüket az akárhányszoros túlerőben kirendelhető készenlétisek verik, ki tudja, mi lesz velük, és vajon a gyerekekhez, az otthon maradtakhoz hazaért-e valaki, vagy anya, testvér, mama és papa egy másik fogdában ül. Üzenem nekik, hogy Isten nem csak szívről és lélekről gondoskodott nekünk, de agyról is… Talán nem véletlenül. A világ kétségtelenül attól lett olyan embertelen és élhetetlen, mert a meghatározó helyzetben lévő irányítók és vezetők mindenhol csak az agyukat használják. Ez nem jó. De ne essünk át a ló másik oldalára…!

És láttam a sajtó képviselőit. Olyat is, aki a Himnuszt és a Székely Himnuszt is énekelte. És olyat is, aki csak a bulvárt, a szenzációt kereste. A sírós utolsó ölelést és csókot lencsevégre kapni úgy, hogy az objektívvel a fájó arcokba mászik… Nem érdekelte, hogy pont azt az intimitást teszi tönkre, amire talán 8-10-13 évig nem lesz lehetőség. És olyan fotóst is, aki a vádlott lépcsőn álló feleségének a szoknyája alá próbál befotózni, ügyes pózból. Emberi méltóság, empátia? Ugyan, ez csak a liberálisoknak jár. Senki másnak. Az egyenlőség nevében.

Vannak az emberek, és vannak a valami mások. Kedden mindkettőből bőven kaptunk.

Köszönjük az emberséges hozzáállást és támogatást!

Értünk Értetek

Bertha Szilvia


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »