A bluestól a dzsesszig – Miles Davis és démonai

Huszonöt éve, 1991. szeptember 28-án halt meg Miles Davis, a modern dzsessz egyik legfontosabb alakja. Utolsó albuma, amelyen fekete rapzenészekkel dolgozott együtt, Doo-Bop címmel halála után jelent meg, Quincy Jonesszal közös albuma posztumusz lett Grammy-díjas. A legrangosabb zenei kitüntetést kilenc alkalommal kapta meg, 1990-ben életmű-díjat vehetett át. New Yorkban utca viseli nevét, Lengyelországban szobra áll, 2006-ban beiktatták a Rock and Roll Hírességeinek csarnokába.

Miles Davis 1926. május 26-án született az Illinois állambeli Altonban, de St. Louisban nőtt fel. Anyja zenetanár volt, szájsebész apja biztos anyagi hátteret adott családjának. Tizenhárom évesen kapta első trombitáját, első zeneóráit apja egyik barátjától vette, az ő hatására mellőzte a vibratót, amely annyira jellegzetessé tette Louis Armstrong játékát. A hangszeren rendkívül tehetségesnek bizonyult, tizenhét éves volt, amikor a városban koncertező Charlie Parker őt hívta a színpadra beteg trombitása helyett. Az eltökélt fiatalember meggyőzte szüleit, hogy küldjék New Yorkba tanulni a híres Juilliard Schoolba. A zeneórák helyett azonban leginkább Dizzy Gillespie és Charlie Parker körébe járt, és harlemi klubokban játszott. Itt ismerkedett meg a formálódó bebop stílussal, amelynek jellegzetessége a gyors, bravúros improvizációra épülő játék volt.

1945-ben apai engedéllyel otthagyta az iskolát, és minden idejét a dzsessznek szentelte. Charlie Parker kvintettjének tagja lett, 1946-ban saját együttest alapított. Ekkoriban alakult ki sajátos, improvizatív játéka, a trombita középső regiszterein kalandozott, és különleges harmóniákkal, ritmusokkal kísérletezett. 1948-ban kilenctagú zenekart alapított, amelyben olyan, dzsessz-együttesekben addig hírből sem ismert hangszerek is megszólaltak, mint a kürt vagy a tuba. A rövid életű formáció felvételeit később Birth of the Cool címmel adták ki, és a cool előfutárának tekintik.

Az ötvenes évek elején Davis a heroin rabja lett, de 1954-re túljutott nehéz időszakán, és a dzsessz egyik leginnovatívabb alakjává vált. Állandó együttest alapított, amelyben John Coltrane játszott szaxofonon, Paul Chambers bőgőzött és Red Garland zongorázott, Philly Joe Jones dobolt, 1958-tól a szaxofonos Cannonball Adderley is csatlakozott hozzájuk. A formáció olyan klasszikus albumokat készített, mint a Round About Midnight és a Milestones. 1957-ben a hangszerelő Gil Evansszel és nagyzenekarral készítette a Miles Ahead című albumot, amelyen szárnykürtöt szólaltatott meg, az évtizedet 1959-ben a Kind of Blue koronázta meg. Sokak szerint ez minden idők legjobb, legfontosabb és bizonyosan legkelendőbb dzsesszlemeze, amely ma már négyszeres platinaalbum. A Kind of Blue egyben a modális dzsessz kezdete, ebben a Davis kialakította stílusban az improvizációk nem harmóniasorokra, hanem egyszerű modális skálákra épülnek.

A hatvanas évek elején átszervezte kvintettjét, amelyben a zongorista Herbie Hancock, a tizenéves dobos Tony Williams, a bőgős Ron Carter és a tenorszaxofonos Wayne Shorter kapott helyet. Az új felállás repertoárja a bluestól az avantgárdon át a free dzsesszig terjedt, a Miles Smiles, a Nefertiti örökérvényű felvételek. Az új utakat kereső Davis az elektronikus hangszerek felé fordult, így született meg az In a Silent Way, a trombitás utolsó “igazi” dzsesszalbuma. Az 1969 augusztusában, néhány nappal a woodstocki fesztivál után felvett dupla Bitches Brew tág teret engedett az elektromos gitárnak és zongorának, a rockzenére jellemző hatásoknak. Az album vegyes kritikákat kapott, de egymilliónál több példány fogyott belőle, és Davis képe a dzsesszzenészek közül elsőként jelent meg a Rolling Stone magazin címlapján.

1975-ben a sérvvel, drog- és alkoholszenvedélyével küzdő, megrokkant egészségű zenész visszavonult, valóságos remeteként élt. 1979-ben tért vissza, miután Cicely Tyson színésznő segítségével – akit feleségül is vett – leküzdötte démonait. A nyolcvanas években számos stílussal kísérletezett, s nagy nyilvánosságot kapott vitába keveredett Wynton Marsalis trombitással, akivel egyszer még a színpadon is összekülönböztek.

Az évtized közepén számos művész társaságában apartheidellenes lemezt készített, és fellépett az Amnesty International koncertjein. Rendszeresen turnézott (1989-ben és 1991-ben Budapestre is eljutott), fellépésein sokszor hátat fordítva játszott közönségének. Ezt sokan arroganciának vélték, de ő azt mondta: így sokkal jobban tudja tartani a kapcsolatot zenésztársaival. Egyre több időt szentelt a vizuális művészeteknek, kiállította festményeit, és könyvet is írt róluk. Több tv-sorozatban feltűnt, így 1985-ben a Miami Vice-ban (Frank Zappa társaságában), majd 1991-ben elvállalta a főszerepet a Dingo című filmben. Ugyancsak 1991-ben a Montreux-i Dzsesszfesztiválon Quincy Jones vezényletével klasszikus zenekarral idézték fel az ötvenes évek hangzásvilágát, sok szám több évtized után hangzott fel újra élőben.

Miles Davis három hónappal később, 1991. szeptember 28-án halt meg tüdőgyulladásban. Utolsó albuma, amelyen fekete rapzenészekkel dolgozott együtt, Doo-Bop címmel halála után jelent meg, Quincy Jonesszal közös albuma posztumusz lett Grammy-díjas. A legrangosabb zenei kitüntetést kilenc alkalommal kapta meg, 1990-ben életmű-díjat vehetett át. New Yorkban utca viseli nevét, Lengyelországban szobra áll, 2006-ban beiktatták a Rock and Roll Hírességeinek csarnokába. Tavaly mutatták be a Don Cheadle rendezésében és főszereplésével készült Miles Ahead című filmet, amely életének azt az időszakát dolgozza fel, amikor a nyilvánosság elől öt évre visszavonult trombitás 1979-ben a visszatérésre készült.


Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »