A bírói függetlenség felszámolása, ávós önkény, a proletárdiktatúra büntetőtáborai

A bírói függetlenség felszámolása, ávós önkény, a proletárdiktatúra büntetőtáborai

(Több mint) 60 év dokumentumokban (IV.)

A hazánkat megszálló szovjet Vörös Hadsereg rémtetteit – válogatás nélküli gyilkolás, rablás, tolvajlás, nemi erőszak, ártatlan emberek agyonverése, megalázása, elhurcolása „málenkij robotra”, a Gulágra, stb. – jól tükrözi az a jegyzőkönyv, melyet a Tolna megyei Horthy Miklós Közkórház igazgató főorvosa írt 1945. január 13-án, sűrítve a meggyötört magyar emberek fájdalmas megpróbáltatásainak tényeit.

 

 

   1949. február 22-én Dr. Ries István (1885 – 1950), aki 1945. július 21-től 1950. július 17-ig volt igazságügy- miniszter,  mindenki számára nyilvánvalóvá teszi a bírói függetlenség felszámolását:

 

 „Bíróságaink elsődleges feladata, hogy adott esetben az állam akaratát az emberek felé még akkor is helyesen tudatosítsák, ha nincsen olyan positív írott jogszabály, amelyik az állam akaratát a konkrét esetre vonatkoztatva félreérthetetlenül fejezi ki.”    

 

     1950-ben az önálló hatalommá vált Államvédelmi Hatóság megszerzi a megtorló börtönök és táborok felügyeletét. Meg is indokolja ezt a Politikai Bizottságnak kézzel írott feljegyzésében Dr. Tímár István államvédelmi ezredes 1950 november 20-án:

 

 "… a proletárdiktatúrában előtérbe nyomulnak a büntetés – végrehajtásnak olyan funkciói, amelyek teljesítésére az Igazságügyi Minisztérium már nem alkalmas."

 

 Korlátlanná válik a proletárdiktatúra jogi hatalma, a titkos utasítások alapján működő osztálybíráskodás, az eljárásjog likvidálása, helyén a végrehajtó szervek önkénye, az irgalom nélküli megtorlás, bosszú és félelemkeltés.

 

 

1950. augusztus 26-án a szekszárdi járásbíróság egyik büntetőtanácsának elnöke szigorúan bizalmas levélben panasszal fordult Molnár Erik igazságügy-miniszterhez – aki 1950. július 17-től 1952. november 14-ig, majd 1954. október 30-tól 1956. október 31-ig vezette az Igazságügy Minisztériumot – , hogy az államügyészség szekszárdi vezetője megüzente neki: ha az ítélete nem fog megfelelni elvárásának, azt „megpiszkálja” és az ügyből kellemetlensége lesz. Máskor is előfordult a bírói függetlenség megsértése, több bűnügyben az ügyészségi vezető „…szükségesnek tartotta külön is közölni velem, hogy a párt helyi szervezete és az államvédelmi hatóság különös súlyt helyez az ügyre és szigorú ítéletet vár.” –írta dr. Horváth Béla járásbíró.

 

 

1950. november 23-án Molnár Erik igazságügy-miniszter feljegyzést készít feletteseinek  – így Nagy Imrének, az MDP Központi Vezetősége Adminisztratív Osztálya vezetőjének is – arról a példátlan „szovjetellenes provokációról”, hogy a kecskeméti megyei bíróság  – az ügyészséggel egyetértve -, jogos védelem címén felmentett két vádlottat egy szovjet katona meggyilkolásának és kirablásának vádja alól. „Az egész apparátus összejátszott, hogy a vádlottakat provokatív módon megmentsék. Az üggyel az ÁVH foglalkozik, a két bírót és a vádiratot készítő ügyészt, valamint az ügyészség elnökét őrizetbe vette, kihallgatásuk tart.” – jelenti Molnár Erik.

 

 

       Létrehozzák az állambiztonsági börtönök, internáló-, kitelepítő-, gyűjtő-és munkatáborok hálózatát: Budapest, Kistarcsa, Recsk, Tiszalök, Kazincbarcika, Hortobágy, Bernátkút, Márianosztra, Vác, Dunabogdány, Megyer, Oroszlány, Inota, Tatabánya és így tovább.

 

Az internálás: rendőri felügyelet alatt álló kényszerlakóhelyre telepítés, bírói ítélet nélkül.

 

 

Az internáló táborok rendszerét és módszereit szovjet mintára másolták a magyar kommunista vezetők, és a diktatúra egyenruhájába bújt visszatért bosszúért lihegők, akik 1945-től vezetői lettek – sorrendben – az államrendőrség Politikai Rendészeti Osztályának, 1946-ban az Államvédelmi Osztályának, 1948-ban a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatóságának, 1949 végén a Minisztertanács alá rendelt Államvédelmi Hatóságnak, majd az 1953-ban ismét a BM-be visszatért államvédelemnek. A diktatúra valójában a megmaradt nemzeti középosztály ellen folyt, azok ellen, akik még valamilyen szellemi és anyagi függetlenséggel, morális tartással rendelkeztek. Ők voltak a középparasztok, a pártonkívüli értelmiségiek, diplomások, köztisztviselők, egyházi személyek és a dinasztikus családok sarjai.

 

 Az Államvédelmi Hatóság minden eszközt szentesít az osztályellenség felkutatására, testi és lelki megtörésére; a Hatóság vezetői példás fegyelmi büntetésekkel ösztönzik az állományt az éberség fokozására, a besúgó hálózat kiterjesztésére, másfelől fenyegetéssel, jogtipró megtorlással lépnek fel a bírói függetlenséghez ragaszkodó bírák és az őket helyenként támogató ügyészek ellen.

 

 

    1951-ben hazahívják a Szovjetúnióból Garasin Rudolf  (1895 március 27, Csáktornya, Gross Antónia – 1969 augusztus 15, Budapest) ) internacionalistát, hogy az IM, majd a BM kötelékében irányítsa a büntetés-végrehajtást, államvédelmi ezredesként szovjet mintára szervezze át a hazai börtönöket.

 

 [Garasin 1917-ben a Vörös Gárda zászlóaljparancsnoka a Szovjetúnióban, 1918-ban az Önálló Internacionalista Lovasezred törzsfőnöke, 1919-ben a magyar Tanácsköztársaság támogatására Kijevben alakult nemzetközi lovasezred parancsnoka, 1941-ben a moszkvai népfelkelők Lenin hadosztálya első gyalogezredének helyettes parancsnoka, 1943-tól a Hadügyi Népbiztosság Politikai Csoportfőnökségén a partizáncsapatok szervezője, 1944 szeptemberében a 4., majd a 2., Ukrán Front parancsnokságához tartozó partizánosztagok iskolájának parancsnoka. A Vörös Hadsereg alezredeseként szerel le, 1967-ben Lenin renddel tüntették ki.]

 

 

  Ő vezeti be Magyarországon a kényszermunkát, az elítéltek tervszerű, normarendszerű foglalkoztatását a KÖMI, a Közérdekű Munkák Igazgatósága szervezetében. „A politikai foglyokat nem etetni, hanem dolgoztatni kell!”

 

   1953. június elsején Garasin Rudolf  jelenti Házi Árpádnak, a Minisztertanács elnökhelyettesének, hogy a különböző büntetés-végrehajtási intézetekben 40. 734 elítélt, internált, letartóztatott tölti büntetését, közülük a dolgozó rabmunkások száma: 28.032. (Összehasonlításként: 1914-ben, amikor Magyarország összlakossága 21 585 829 volt, mindössze 12. 911 elítélt volt a börtönökben.)     

 

 S ekkor még nem szóltunk arról, hogy 1953-ban az állambiztonsági szervek csaknem 1.2 millió (!) embert figyeltek meg. 

 

 1950 márciusától 1953 júniusáig az ÁVH több mint egymillió büntetőeljárást kezdeményezett az ügyészségeknél, azok a bíróságokhoz 650 ezer vádiratot nyújtottak be, melynek nyomán 390 ezer elmarasztaló ítélet született.

 1951-től 1953 júniusáig kihágási ügyekben a rendőrség 850 ezer büntető határozatot hozott.

 Öt év alatt (1948-1953) csaknem 400 ezer parasztot ítéltek el kizárólag "közellátási bűntett" címén (kulákok).

 Kitelepítettek 13 ezer "osztályidegen" embert.

 Sokan bírósági ítélet nélkül tűntek el, egyesek a Szovjetúnióba hurcolva megsemmisítő táborokba kerültek. Akik ellen nem tudnak vádat emelni, azokat őrizetbe veszik és internálják. Börtönbüntetésük letöltése után az ÁVH a „veszélyes elemeket” visszakérhette és rendőrhatósági határozattal újra internálhatta.

 

 

    Az 1953. augusztus 20-i amnesztiával nem ért véget az állambiztonsági táborok története. 1956 november 4-ével újra kezdődött az internálás intézménye, csak más lett a neve: közbiztonsági őrizet. Jogi alapja: az Elnöki Tanács 1956. évi 31. törvényerejű rendelete, mely szerint a fogva tartás időtartama 6 hónap, amely kétszer 6 hónappal meghosszabbítható, (lsd. : NET, 1957. évi 1.sz.tvr., 1957. évi 41.sz.tvr.) Így nyílt meg újra előbb a budapesti, majd a kistarcsai és a tököli internálótábor. 1956 decemberében az Irházi Imre rendőr őrnagy parancsnoksága alatt álló kistarcsai táborban 3-4000 fő volt közbiztonsági őrizetben, Tökölön, ahol Matheidesz István rendőr őrnagy volt a parancsnok , 2-3000 fő. "Ellenforradalmi magatartás" miatt 1957. január 1-től összesen 7016 az internáltak száma, amely március 15-ig, a MUK tervezett időpontjáig egyre nőtt, s egyes becslések szerint elérte a 10 ezret. Csak 1960-ban szüntette meg ezt az önkényes jogintézményt az Elnöki Tanács újabb törvényerejű rendelete.

 

 

   1953 januárjában letartóztatják az ÁVH több véreskezű vezetőjét, köztük van: Péter Gábor, (eredeti nevén: Eisenberger Benjámin, 1906. Újfehértó, Meczner Róza, felesége: Simon Jolán), Décsi Gyula, Csapó Andor, Dr. Bálint István, Károlyi Márton, Kovács József, Bánkúti Antal, Érsek Tibor, Szabolcsi Mihály, Princz Gyula, Vándor Ferenc, Komendó János, Janikovszky Béla, Vajda Tibor. Őrizetbe veszik Péter Gábor feleségét: Simon Jolánt és szeretőjét: Pataki Ferencnét is.

 

 A vádiratot 1953. december 1-én nyújtotta be a Legfőbb Ügyészség a budapesti hadbíróságnak. Lapozzunk bele:

 

   „A vizsgálat megállapította, hogy Péter Gábor és a vezetése alatt álló bűnszövetkezet tagjai… a felszabadulás első hónapjaitól kezdve a szervezett bűnözés útjára léptek. A bűnöző banda tagjai, vezető beosztásaikkal járó hivatali és szolgálati hatalmuk felhasználásával követtek el bűncselekményeket. A párt és a kormány által az államvédelmi szervek elé kitűzött feladatok végrehajtása helyett az államvédelmi munkában népellenes irányba ferdítették el az állami büntetőpolitikát és tudatosan félrevezették a párt és kormányszerveket, lábbal tiporták az állampolgárok jogait, az emberi szabadságjogokat, törvénytelen módszerek meghonosításával, ártatlan emberek bebörtönzésével, aljas és önző személyi igényeik kielégítése érdekében bűnözőkkel szövetkezve fosztogatták a népvagyont, miáltal mérhetetlen károkat okoztak a népgazdaságnak. Péter Gábor és bűntársainak bűncselekményei alkalmasak voltak arra, hogy gyűlöletet ébresszenek a dolgozó népben, az államvédelmi szervekkel szemben.

   Péter Gábor közvetlenül a felszabadulás után, mint a politikai rendőrség vezetője, többségükben osztályidegen, karrierista és rovott múltú elemeket gyűjtött maga köré vezetőnek. Ezek hajlandók voltak őt mindenben kiszolgálni és bűnös tevékenységét elhallgatni, mert ezzel saját maguk részére jó és könnyű életet biztosítottak.

 Rendszeressé vált, hogy minden alap nélkül előállítottak, illetve letartóztattak embereket és akikre bűncselekményt rábizonyítani nem tudtak, évekre internálták. A törvénytelen eszközök alkalmazásában, az előállított, vagy őrizetbe vett személyek verésében, szadista kínzásukban, valamint alaptalan internálásukban Péter Gábor bűntársai voltak: Kovács József, Princz Gyula, Károlyi Márton, Bánkúti Antal, Tímár István, Décsi Gyula és Vajda Tibor volt államvédelmi vezetők.”

 

 

 

 Décsi (Danweber) Gyula (1919, Schrei Teréz, felesége: Bán Judit) volt áv. ezredes, majd igazságügyi miniszter) vallomásából:

   „…teljesen felelőtlenül, névtelen feljelentésekre történtek őrizetbe vételek. Őrizetbe vettünk becsületes munkásokat, parasztokat azért, mert valamelyik haragosuk azt állította róluk például, hogy látta nyilas karszalaggal. Névtelen feljelentés elég volt ahhoz, hogy nyilasnak nevezett munkásokat betegre verjenek, esetleg agyonverjenek.”

 

 Princz Gyula (1905. Uzsonyi Irma, felesége: Krenner Mária) áv. őrnagy, büntetés-végrehajtási alezredes:

 „Az őrizetest hasra fektettük, zokniját a szájába tömtük, hogy ne tudjon kiáltozni és talpait gumibottal vertük. Amikor a verést rövid időre megszakítottuk, ugráltattuk, hogy a lábai ne dagadjanak meg… Az őrizetesnek a kisujját (a kezén) le kellett szorítani a padlóra és körülötte forogni… A lábujjhegyére kellett állnia a fal mellett, a fal és az őrizetes homloka közé ceruzát tettünk és huzamosabb ideig így kellett állnia. A papok megfenyítésénél áramot vezettünk egy rézfeszületbe és azt az őrizetesnek meg kellett csókolnia. Egy alkalommal (?) használtunk egy csepegtető berendezést, melyből az őrizetes fejére bizonyos időnként egy csepp víz esett. (Ősi indián kínzás, – I.Cs.) Kb. 200 őrizetest bántalmaztam az ÁVH-nál eltöltött szolgálati időm alatt. Az őrizetesek bántalmazását minden esetben Péter Gábor, vagy Décsi Gyula utasítására hajtottam végre. Azonban Décsi Gyula nem csak Péter Gábor utasítására parancsolta meg nekem, hogy bántalmazzam az őrizeteseket, hanem többször előfordult, hogy amikor az előadók verés alkalmazására vonatkozó javaslatot tettek, azt elfogadta és utasított engem a bántalmazás végrehajtására…”

 

 

 Princz Gyula, mint a helybéli verőcsoport vezetője kiemelkedő szerepet töltött be a koholt politikai perek őrizeteseinek embertelen sanyargatásában és brutális bántalmazásában. Ő volt az, aki a legkülönösebb kínzó módszerek és eszközök használatát, a szakszerű bántalmazást meghonosította az ÁVH-nál. Így a lemeztelenített őrizetesek gumibottal való bántalmazása, olykor gúzsbakötéssel egyidejűleg, csuklóztatás, kútásás, békaügetés, áramfejlesztővel való villanyoztatás, heremorzsolás, stb.

 

   Kovács (Schwartz) József (1912. Fischer Karolina, felesége: Würtzberger Szidónia) áv. őrnagy Péter Gábor titkára, személyi biztosítója vakon végrehajtotta főnöke verésekre adott utasításait, anélkül, hogy tudta volna azok célját. Vallomásából:

 

   „… egyes őrizetesek, így például a budapesti osztályon a volt beszkártisták ügyében, egy-két kérdés után Péter parancsot adott a megkínzásukra. Ezek a kínzások a legembertelenebb módszerrel történtek. Az őrizeteseket a földre tepertük, gumibottal vertük a talpukat és a heréjüket. Amikor véresek lettek, akkor visszakísértük őket…”

       

 

   1952 őszén Csongrádon és a budapesti VII. főosztályon Péter Gábor személyes utasítására Kovács József rendkívül durván megkínozta Bálint Lászlót és annak társát: Kenyeres Sándort, továbbá Bálint sógornőjét, vallatott egy rendőr törzsőrmestert, végül két parasztot, akik teljesen jóhiszeműen fuvarozták Bálintékat. Az embertelen kínzásban Péter Gábor személyesen és tettlegesen is részt vett. A nőket Kovács a földre teperte, szájukat betömte majd gumibottal ütlegelte őket. (Más alkalommal Péter Gábor Bálint László heréjét tűvel szurkálta, majd behozatott egy harapófogót és utasította titkárát, hogy csípje le Bálint László lábujját. A verésben tevékenyen részt vett Bálint István áv. orvos ezredes is.)

 

 

 

 1950 novemberében Péter Gábortól Károlyi Márton, Kovács József, Princz Gyula és más államvédelmi beosztottak utasítást kaptak Szűcs Ernő őrizetes, Péter Gábor volt helyettese bántalmazására. Károlyi Márton magához hívatta Princz Gyulát, majd Kovács Józsefet, az Izabella utcai fogdában meztelenre vetkőztették Szűcs Ernőt, és felváltva gumibottal addig verték, amíg az kezeik között meghalt. A verést Károlyi Márton irányította, – vallotta Kovács. Ugyanakkor Kovács József a Farkas Vladimir elleni vizsgálat során azt vallotta, hogy a Szűcs testvéreket Farkas Vladimir verette agyon, aki azt a parancsot adta, hogy a Szűcs testvéreket vetkőztessék le és addig üssék, míg ő újra be nem jön… közben Szűcs meghalt. Farkas vallomásából:

 

 „…én a Pétertől kapott utasítást szó szerint mondtam el Szűcs Ernő és a verést végrehajtók előtt. Verés közben egyszer vagy kétszer kinyitottam az ajtót és egy kicsit benéztem és megkérdeztem Szűcstől, hajlandó-e már beszélni. Ezekben a másodpercekben természetesen nem verték.”

   Károlyi erről később így vallott:

 

   „…Szűcs Ernő és Szűcs Miklós kihallgatásának eredménytelensége tudott volt Rákosi előtt… egy alkalommal, amikor Farkas Vladimir és én bent voltunk Péter Gábornál, Péter épp letette a kagylót, közölte, hogy Rákosival beszélt, akinek az az utasítása, hogy két napig úgy kell verni a két Szűcsöt, hogy a csontjaik is törjenek össze… Farkas Vladimir és én behívattuk beosztottainkat: Nagy Károlyt, Princzet, Fekete Zsigmondot és egy másik személyt… hozzájuk csatlakozott Kovács József is és ezután Farkas Vladimir utasítására kijelölték a szobákat, megkezdték a verést… kb. 20-25 perc múlva szólt valaki, hogy Szűcs Ernő rosszul van, mire Farkas Vladimir leállította a verést és telefonált Bálint doktornak… Bálint közölte, hogy a verés folytán Szűcs Ernő meghalt. Ugyanakkor Szűcs Miklóst levitték a fogdába, aki kb. egy negyedóra múlva ott halt meg…”

 

 

(Károlyi Márton áv. alezredes Décsi 1951-es távozása után a vizsgálati osztály vezetője lett, személyesen is részt vett törvénytelen eszközökkel a hamis vallomások kicsikarásában.)

 

 

   1952 tavaszán Vajda Tibor átkísért Péter Gáborhoz kihallgatásra egy gyanús, UDB ügynöknek vélt őrizetest (UDB: Uprava Derzavne Bezdobnozti, jugoszláv hírszerzés, – I.Cs.) Rövid kihallgatás után Péter Gábor utasította Kovács Józsefet, hogy lássa el a baját. Kovács József szadista módon neki esett, elgáncsolta, leteperte a padlóra, majd elől széttépte alsó és felső nadrágját, a heréjét húzta, csavarta, szorította, gumibottal verte. Az őrizetes elájult, hideg vízzel leöntötték, s Péter Gábor az égő cigarettáját az arcába nyomta.

 

 1952 júliusában Vajda Tibor, mint a vizsgálati főosztály helyettes vezetője részt vett Burgiasev György jugoszláv emigráns UDB ügynökgyanús őrizetes bántalmazásában. A verés során Burgiasev talpát, tenyerét és veséjét ütötték gumibottal. A bántalmazás közben Vajda Tibor az őrizetes fejét többször megütötte. A súlyos bántalmazás következtében Burgiasev György rövidesen meghalt.

 

 Szintén júliusban az operaházi tűzeset miatt őrizetbe vettek egy villanyszerelőt, akit a gyújtogatással gyanúsítottak. Péter Gábor és Kovács József hallgatta ki, s mivel nem ismert be semmit, megverték. Két nap múlva azonban ki kellett engedni, mert bebizonyosodott, hogy semmi köze a tűzhöz.

 

 1950. július 20-án éjfél körül Péter Gábor Hatvanból jelentést kívánt tenni távbeszélőn Rákosinak az ottani eseményekről. Hujber Józsefné telefonkezelő azonban önhibáján kívül nem tudott közvetlen telefon összeköttetést teremteni Péter és Rákosi között. Egy óra múlva Péter őrizetbe vette Hujbernét, megalázó, durva szavakkal illette, „Nem vagyok híve a női akasztásnak, de ezt a nőt felakasztatnám!”- mondotta, majd utasítást adott, hogy Hujberné egy órán belül a Kistarcsai Internálótáborban legyen. Így is történt. Csak 2 év, 2 hónap és 6 nap múlva szabadult, 1953. február 25-én, akkorra derült ki hivatalosan, hogy teljesen ártatlan, s az intézkedés törvénytelen volt.

 

 

 1950. augusztus 6-án este a Cegléd-Ceglédbercel közötti országúton Péter Gábor minden ok nélkül durva, trágár szavakkal rátámadt Gubicza József rendőr őrnagyra, kijelentve: „… még mindig tele van a rendőrség a Rajkhoz hasonló csavargókkal. Majd én megmutatom, hogyan kell őket kisöpörni a rendőrségről.” Ezt követően egy óra múlva Péter őrizetbe vétette Gubiczát, akit az ÁVH épületében öten-hatan gumibottal és puszta kézzel brutálisan összevertek. Veséjét, heréjét és meztelen talpát ütlegelték olyannyira, hogy Gubicza több ízben is rosszul lett. Pár nap fogva tartás után Károlyi MártonSzűcs Ernő utasítására – Gubicza őrnagyot internálta. Csak 1953. április 30-án , vagyis 2 év, 8 hónap és 25 nap után szabadult.

 

 1950. június 8-án Lókut községben az ottani vasúti robbantás gyanúja miatt őrizetbe vettek 6-8 parasztfiút és egy papot. Súlyos verések és kínzások után a fiúk „beismerték”, hogy ők a tettesek. Ám közben megállapították azt, amiről Károlyi Márton jelentést is tett Péternek: ezek ártatlanok. Ennek ellenére Péter Gábor utasítást adott az őrizetesek internálására, mert nem akarta a párt előtt feltárni, hogy a tetteseket nem sikerült kézre keríteni. Az internáltak 1951. január 4-én szabadultak.

 

 Dr. Bálint (Schneiner) István (1912. Weinberger Erzsébet, felesége: Balla Leonóra) áv. orvos ezredes Péter Gábor egyik legbizalmasabb tanácsadója jelen volt a bántalmazásoknál, véleményt adott a verések lehetséges következményeiről, az őrizeteseket utólagos kezelésben részesítette, de az is előfordult, hogy a verés alatt segített lefogni az őrizetest. A PRO, az ÁVO és az ÁVH állománya részére bizalmas előadás sorozatot tartott például a tompa felületű tárgyak behatolásából eredő sérülésekről, a helytelenül alkalmazott verések káros következményeiről. A vizsgáló tisztek – főként Princz Gyula – tőle tanulták a nyom nélküli, szakszerű bántalmazás technikáját. Bálint ezredes 1949. szeptemberében Janikovszky Béla áv. ezredes feleségét Péter Gábor javaslatára zárt intézetbe vitette, ahol 3 hónapot és 8 napot töltött az asszony, noha ez nem volt indokolt. (Janikovszkynét Princz Gyula kísérte be a Lipót mezei elmegyógyintézetbe.)

 

                

 Az idézett vádiratban találhatók az ÁVH vezetőinek anyagi visszaélései is. „Péter Gábor milliókra menő pazarlást honosított meg az ÁVH-n belül. Csapó (Czutrin) Andor, Vándor (Weinberger) Ferenc, Komendó János, Érsek (Heisler) Tibor, Máy László, Radnai Pálné, Szabolcsi Mihály, Pataki Ferencné és Péter Gáborné ( Simon Jolán ) közreműködésével. Az 1953. szeptember 30-i szakértői jelentés szerint a kárt nem lehetett felmérni.”

 

 Csapó (Czutrin) Andor (1901. Spitz Jolán, felesége: Sterin Margit) áv. alezredes   (akit 1927-ben a debreceni királyi törvényszék sikkasztás miatt 4 évi börtönre ítélt, de ennek ellenére Péter Gábor mégis rá bízta a PRO, az ÁVO és az ÁVH gazdasági ügyeit) mondotta 1954-ben:

 

 „…Az általam ellopott nagy összegű pénzeket és értékeket nem tudom felsorolni, mert 1945-től annyi pénz állt rendelkezésemre, amennyit csak akartam. Soha sem tudtam, hogy mennyi pénzem van. Amikor elfogyott, benyúltam a pénztárba, kivettem tíz, vagy százezer forintot. A magamra elköltött összegeket sohasem tudtam elválasztani a Péter Gáborra és barátnőjére fordított összegektől. Állandóan volt nálam több ezer forint és abból fizettem Péter Gábor kiadásait, s az enyémet is.”

 Csapó fényűző módon rendeztetett be magának egy lakást állami pénzből, megajándékozta rokonait és ismerőseit, Sipos Ferenc volt bankigazgató barátjának – akivel 1927-ben sikkasztott – újonnan kifestett lakást juttatott, s ellátta szeretőjét: Faludinét is.

 

 

 Komendó és Máy közösen fosztogatta az ÁVH Mexikói úti raktárát, Vajda Tibor, mint vizsgálati főosztályvezető-helyettes 1951-től az őrizetesek házkutatáskor lefoglalt tárgyaiból vett magához, míg Károlyi Márton vizsgálati főosztályvezető a letéti tárgyakat dézsmálta, különös érdeklődéssel az arany és ékszer iránt. (Károlyi bevallotta, hogy Kádár János lakásáról Farkas Vladimir kezdeményezésére bizony elhoztak néhány értéket…)

 

 Bánkúti (Buvroszki) Antal (1914. Dienes Erzsébet, felesége: Karl Ilona) áv. százados Princz Gyulával vitt el az ÁVH által zárolt lakásokból pénzt, ruhát és különböző értéktárgyakat.

 

 Dr. Tímár (Schwartz) István (1913. Tuchmann Regina, felesége: Halász Stefánia) áv. ezredes, Péter Gábor egyik helyettese, majd az Igazságügy Minisztérium főosztályvezetője 1946-tól bűnös kapcsolatban állt Létai Imre tőkéssel, akitől havi 5 ezer forintot kapott, amiért Tímár „elnézte”, illetve biztosította neki a Trans-Európa gazdasági társaság zavartalan működését. Tímár egyénileg is foglalkozott útlevél árusítással, 1947-48-ban nyolc tőkésnek személyesen adott útlevelet 30-30 ezer forintért.

 

 Péter Gáborné Simon Jolán (1907. Goldner Róza) pártalkalmazottként Rákosi titkárnője) luxus igényeire több száz ezer forintot költött Csapó Andor. Ugyanezt tette Patakinéval kapcsolatban is. 1952-ben raktárra történő vásárlásakor kifizettek 3 382 726 forintot. A különböző módon elpazarolt és elsikkasztott pénz 1951. december 29-től 1952. december 25-ig: 7 819 573 forint.

 

 Reiter Sándor és Szamosi Imre, mint felhajtók több mint 300 tőkést és más ellenséges elemet szöktettek ki. Az útlevelekért kb. 18 millió forintot, nagy mennyiségű aranytárgyat és valutát, ingatlanokat, lakásberendezési és értéktárgyakat kapott az ÁVH.

 

 Décsi Gyula is adott útleveleket 1949 tavaszán négy személynek. Az ÁVH vezetői úgy is megkárosították a magyar államot, hogy bizalmas és a múlt eseményeit tartalmazó fontos, igen értékes iratokat loptak el. Például: Dr. Tímár ellopta és hazavitte Szálasi Ferenc börtönnaplóját, Otto Winkelmann SS-tábornok háborús feljegyzéseit, s Baki László emlékiratait.

 

 Az ügyész a vádbeszédben elmondta, hogy Péter Gábor soha nem dolgozott, tanult egy szakmát (szabó volt), de azt sohasem gyakorolta, a rokonai támogatták és a felesége tartotta el. Patakiné a nős Péter Gábor kedvéért hagyta ott becsületes férjét és így harácsolt, csak Pétert szolgálta. Csapóról az ügyész azt mondta, hogy hétpróbás bűnöző, Tímár Istvánról, hogy éveken át korrupciós mocsárban élt, Décsi Gyuláról azt, hogy részes a törvénytelenségek meghonosításában, féktelen karrierista. Bálint István szentesítette a bántalmazásokat, Vándor Ferenc orvosnak adta ki magát a deportálás alatt.

 

 

 A Katonai Felsőbíróság 1954. január 15-én tárgyalta az ügyet. Elnök: Ledényi Ferenc alezredes. Bírók: Sárközi Endre százados, Nagy Sándor őrnagy. Ülnökök: Nógrádi Sándor altábornagy (!) és Révész Géza altábornagy (!). Jegyző: Nagy Miklós főhadnagy.

 

 Péter Gábort hűtlenség, hatalommal való visszaélés, népellenes bűntettek, halált okozó súlyos testi sértések elkövetéséért életfogytiglani, 17 társát pedig 2 évtől életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. 1957-ben a Legfelsőbb Bíróság Katonai Tanácsa újra tárgyalta a volt ÁVH-s tisztek és főtisztek ügyét, Péter Gábort 14 évre, társait 2-9 évre ítélték. 1959-ben – Kádár János és a Politikai Bizottság döntése nyomán – Péter Gábor egyéni kegyelemmel szabadult. 1993. január 23-án hunyt el Budapesten.

 

Dr. Ilkei Csaba
tudományos kutató

Forrás: Dr. Révész Béla: „Iratok az Igazságügyi Minisztérium történetéből, 1944 – 1990”, I.-III. (2016); Berki Mihály: „Az Államvédelmi Hatóság” (1994).

 

Előzmény: (Több mint) 60 év dokumentumokban (I. – III.)


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »